Séd és a téltemetők

A Balaton északi partján közlekedő vonatról nem mondható, hogy kerékpárosok számára találták ki. A babakocsi jelzésű vagonajtó végre kinyílik. Tanácstalanul nézek jobbra-balra, sehol senki. A meredek és szűk lépcsőkön így aztán segítség nélkül dobom fel a biciklit. S, hogy feldobom, értsd szó szerint: Megemelem az elejét, megpróbálom egyszerre három magas lépcsőfoknyit megemelni, a kormányt kiakasztani az ajtót kettészelő kapaszkodók közül, majd jó lendületesen megtolom a hátsó kerekét, a csomagtartóra szerelt táska két szárnya lendül egyet, majd a bringa berepül a vonatba és közepes dörrenéssel az oldalára fekszik. Végül én is felhúzódzkodom a méteres lépcsőkön,  és elképzelem, amint ugyanezt a mutatványt - ugyan kerékpár nélkül, de  -  babakocsival, gyerekkel a kezemben viszem végbe. 

No fent vagyunk, de nem beljebb! Most jön a mutatvány második része: az ülőhelyek mellett van a kijelölt babakocsi tároló. A szűk ajtón megpróbálom úgy döntögetni a járgányomat, hogy átjusson a lukon. A  tároló egy babakocsinak is kevés lenne, hajtogatom a bringa kerekét, jobbra, balra, végül belenyugszom: kilóg!  Nagyon remélem, hogy ide ma nem jön más sem bringával, sem babával, mert hely nincs több! Szerencsére a kocsiban csaknem egymagam vagyok. 

megindulunk. A vonat zakatol, ringatózik, néha negyed órát is ácsorog, várja a szembeszerelvényt. 

Aszófőnél leszállok. 

Már nyáron is megállapítottam, hogy a Balaton északi partján fekvő falvak mennyire bájosak, élvezettel tekerek az emelkedőn a szép kis házak között. 

Némi bolyongás után megtalálom a Séd patakot, és a tanösvény kezdetét. Érzem, hogy csodás napom lesz! Pontosan az ilyen zegzugos, rejtekes, mocsaras ártérrel rendelkező patakokat kedvelem a legjobban! A patakban ugyan alig van most víz, de a táj minden képzeletemet felülmúlta. 

A tanösvény bejáratánál lekötözöm a bringát. Gyalogosan haladok a patakpartot és a domboldalt beborító kis sárga téltemetők között.  Magyarországon itt van a legnagyobb kiterjedésű, szabadon élő téltemető állomány. 

A tanösvény túlsó végén nagy területen mogyoróbokrok sokasodnak. Izgalmas látvány ez is. 

Lassan elfogynak a téltemetők, de én csak megyek tovább a patak mellett kacskaringózó keskeny, bokatörő ösvényen. A vastag avarszőnyeg ugyanis kétöklömnyi köveket takar, melyek hol jobbra, hol balra görögnek ki a talpam alól, de ha nem mozdulnak, akkor a lábam csúszik le róluk. Én mindenesetre nagyon élvezem. Egyre jobban tetszik a táj. Itt természetesebb, érintetlenebb képet mutat. A mederben is több a víz már ezen a részen. 

Végül ez a kuszaság állja utamat. Még teszek néhány lépést, aztán mégis visszafordulok.

Persze visszafelé sem tudok betelni a rengeteg virággal. 

Kiérve a tanösvényről, még tekerek egyet a Balaton-felvidék lankái között tekergő aszfaltúton  Pécsely felé, aztán visszatérek az állomás mellett álló, egykori Kövesd település romtemplomához. 

A román stílusú kis  templom egyhajós, keltelt, egyenes szentélyzáródású.  Első hiteles említése 1211-ből való. Más források szerint  1260-70 körül épült. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy  1552-ben, a török támadások elől a  falu népe a templomba menekült, azonban a török a templomot ágyúval lőtte, majd felgyújtotta. Kövesd ezután már nem épült újjá. 

Vetek egy utolsó pillantást a Balcsira az állomásról, és lélekben  felkészülök a felszállásra. Szerencsére most van segítségem, kerékpárnak azonban nincs hely. A kalauz a kocsi végébe irányít, arra már a madár se jár, tán nem fog zavarni senkit a bringám a székek között.