Többnapos, sátorban alvós túrát terveztem a hétvégére. Nagybörzsönyből indultam, hatalmas pakkal a hátamon, kutyával az oldalamon a kék négyzet jelzésen. Az út hol jobban, hol kevésbé emelkedett, én pedig lassan, de biztosan lépdeltem a Csóványos felé.
Az erdő szokatlanul csendes volt. Szellő sem fújdogált, száraz avar sem zörgött még a talpam alatt, madarak sem csicseregtek, és így péntek délután nem volt más kiránduló ezen az amúgy sem túl frekventált útvonalon. A kutya fejét lógatva osont a hátam megett, felőle akár az első 10 méter után visszafordulhattunk volna, köszönte szépen, már az összes szagot kiszagolta, minden pisit kipisilt, és egyébként is fáj a lába és nem kap levegőt. (amúgy mell, tüdő és szívrákot diagnosztizáltak nála két hónapja). Néha biztatni kellett, de azért jött.
Úgy 3 km után értünk be a csodás ezüsttörzsű bükkerdőbe. Néha megálltam fotózni a fák egyenes törzse adta bükkös ritmusát, de amúgy nesztelenül lépdeltem. De nicsak, mi az ott az erdő mélyén BAL kéz felől? Olyan az a tuskó, mint egy vaddisznó... és mozog. JOBB kéz felől pedig szinte ezzel egyidőben zörrent meg a bokor több helyen is. Pillanatok alatt a torkomban dobogott a szívem! Első gondolatom az volt, hogy mit szól ehhez Dézi? De csak rezignáltan ácsorgott, nem értette, miért gyökereztem földbe.
Beálltam egy fa mögé, a kutyát lábhoz parancsoltam. Felőlem - mondta a szeme. No ez nem fog vaddisznót hajkurászni, attól nem kell tartanom. Annyira szerettem volna egy közeli képet a kocáról, de a 200mm-es optikához képest túl messze volt, a félelmemhez képest pedig túl közel. És persze pont most sehol egy vadászles, vagy valami, ahova felmászhatnék, mint két éve a Szigetközben. Tusakodtam magamban kicsit a de aztán mégis a biztonságot választottam. Így aztán szép hangosam felszólítottam a vaddisznókat, hogy legyenek szívesek távozzanak az utamból békésen. Erre vagy 5-6 koca, megszámlálhatatlan mennyiségű malackáival cseppet sem sietve átvonult előttem az úton balról jobbra. (persze) A jobb kézre eső bokrokból pedig erősebb, távolodó zörgés hallatszott. Pár perc alatt újra elcsendesedett minden. Megvártam, míg adrenalin szintem újra közelít a normálishoz, és épp tovább indultam volna, amikor horkanásokat hallottam balról, az erdő mélyéből. Meresztgettem a szemem, hát egy kis szófogadatlan malacka tévelygett arrafelé, lemaradva az anyukájától. Gondolom malacéknál nem könnyű a koca dolga: számolni feltételezhetőleg nem tud, így aztán a kis csalafinta renitensek észrevétlenül elkószálhatnak a határozott szülői intelem ellenére.
Mégsem mertem megközelíteni, mert ki tudja? Hátha különlegesen intelligens szülővel áldotta meg a sors, aki most épp létszámellenőrzést tart, oszt észrevéve a hiányt visszafordul a kis lurkóért?
Mindenesetre a malacka megállt, észrevett, a horkangatást abbahagyta és érdeklődve nézett rám. Aztán óvatosan a konda után szaladt, időnként rám pillantva. Átérve az úton, az egyik fa mögül még óvatosan kikukucskált felém, majd hátat fordítva ennek a fura lénynek, távozott.
Óvatosan haladtam az úton tovább, néztem jobbra-balra, vajon nem botlok majd beléjük újra?
Aztán egyszer csak a néma csendben surrogást hallok a hátam mögül. Hátra nézek, senki. Tovább megyek. Újra surrogás. Megfordulok. Senki. Eljátszom ezt néhányszor, figyelem a zajt, próbálom beazonosítani.
A copfom csattja súrlódott a hátizsákom tetejéhez. Hm. Lehet, hogy kezdek rémeket látni? Illetve érezni?
Az út további része békés csendben és magányban telt.
A Csóványosra vezető út utolsó 100 méterén jártam, egy olyan kaptatón, amit ennyi fel és le után már nem éreztem indokoltnak, minden porcikám az súgta - mit súgta - ordította, hogy elég! S ekkor a néma csendben azt hallottam, hogy odafent valaki dobol. A hang egész halk volt, de jól kivehető. Ahogy kapaszkodtam egyre feljebb, mind jobban hallatszott.
Basszus!
Ez a szívem!
Nem sámándob!
Végül felértem, megpihentem, kigyönyörködtem magam a kilátásban, sátrat állítottam, megvacsoráztunk a kutyával, a reggeli adagot pedig becsomagoltam a sátor hordozó zsákjába és elhelyeztem egy fa tövében. Ennek persze így semmi értelme, de ne kérdezd, miért nem akasztottam fel egy fára, nem tudom. A lényeg, hogy alig heveredtünk el Dézivel a sátorban, hallom ám, hogy valaki, vagy valami járkál odakint, zörgeti a zsákomat, majd gyors léptekkel távozik.
Vajon vitte magával a cuccom, vagy jószívűen itt hagyta? Én ki nem megyek megnézni, az biztos!
Helyette hallgattam a távolból beszűrődő szarvasbőgést.
Reggelre kelve azonban a kajás csomagnak hűlt helyét találtam, így aztán az egész napot étlen kell töltenünk. Főleg Dézi miatt voltam bosszús, mostanában sokszor esik kevesebbet, mert a 14 éves gyomra nem bírja másképp.
Szóval épp bosszankodtam, és - jobb híján - a hátizsákba pakoltam a sátrat, amikor hangos suhogásra lettem figyelmes, s alig pár méterre tőlem elhussant egy árny. A frász jött rám, de aztán feltámadt bennem a vadászösztön. Előkaptam a fényképezőgépem és megpróbáltam olyan közel jutni a bagolyhoz, amilyen közel csak lehetett. A madár azonban nem méltóztatott sok időt tölteni társaságomban, így csak ezt a képet tudtam lőni róla. Megtalálod a képen?
 |
| Uráli bagoly |
Útnak indultunk. Dézi kicsit éhesen de egész felélénkülve szaladgált, amikor a távolból mély ugatásszerű hangot hallattunk. Ez igencsak vonzotta a kis ebjószágot, lelkesen vetette volna be magát az erdőbe, de visszaparancsoltam. (Nem tudom mi lehetett: talán róka, vagy farkas, vagy egy másik kutya... ) Azóta megtudtam - köszönet érte Zsuzsának: Őzek riasztanak így:
https://www.youtube.com/watch?v=r72nEkA7tSUAz út további része már vadállatok tekintetében eseménytelenül telt, de a fenti élmények miatt valahogy az izgalmi szintem magasabban maradt az átlagosnál, és már minden fában és bokorban és sziklában szörnyeket vettem észre.
Például ez miért néz rám ilyen csúnyán?
