Őserdő a Keleti-Bakony peremén: Burok-völgy

Bakonykútiból induló kék jelzésről a sorompónál tértünk le balra, innen már a piros jelzés vezet végig a szurdokvölgyön, ahol persze jelzés nélkül sem lehet eltéveszteni az utat: az alig 10 méter széles völgykatlan medvehagymával sűrűn borított alján kanyarog a csapás, mely sokszor kidőlt fák fölött vezet.

A hegyoldalban sziklák, a sziklákban üregek, barlangok néznek felénk hívogatóan. Mivel 20 km-es túrát terveztem és későn indultunk, így ezek meghódítását most passzoltuk.

 Úgy egy órai menetelés után ezt a vízesés koptatta sziklaszurdokot nem tudtuk mégsem kihagyni. 

Jelenleg nem zubogott semmiféle víz innen, teljesen száraz volt a meder, de a látvány így is magával ragadt.
Kb a vízesés felénél találtuk ezt a bogarakkal bemászott őzkoponyát és lábat.

Végül is csak a vízesés tetejéig kapaszkodtunk fel a legömbölyített szélű sziklákon, aztán visszamásztunk a virág és  medvehagyma illatú völgybe.

Itt továbbra is hatalmas, kidőlt fákat kerülgettünk, hol jobbról, hol balról, de leginkább a törzsek fölött kellett átmásznunk. A völgy közepén egy méter széles mélyedés jelezte, hogy itt akár még víz is folyhatna, most azonban csak néhány kisebb pocsolyát, dagonyának használt tavacskát találtunk. 

Medvehagyma és a közte megbúvó egyéb tavaszi virágok
 (balról jobbra:
medvehagyma,  bogláros szellőrózsa,
 madársóska, aranyos veselke, salátaboglárka). 

Amikor megéheztünk egy fatörzsre telepedtünk, retkest, kenyeret és sajtot ettünk, hozzá friss medvehagymát szakítottunk. Igazán fenséges volt. Ja igen: rajtunk kívül ember egy szál se.

Úgy az út felénél a kutya már nagyon unta a fatörzseken ugrálást, elég vicces volt, hogy simán át is mászhatott volna némelyik alatt, de az elöl menő falkavezér a fa FÖLÖTT ment át, így ő is ugrott. A vége felé már inkább csak vánszorgott, kétszer is visszacsúszott egy hatalmas fatörzsről ugrás közben. 

Több, mint 10 km-en keresztül vezetett az út a Burok-völgy sűrű medvehagymásában.  A vége fele megszaporodtak a szembejövők,  a terep is kényelmesebb lett. A piros jelzésről áttértünk a piros keresztre, s  Mátyás király-barlangját elhagyva hamarosan kiértünk Királyszállás közelében egy aszfaltozott útra, ahol számtalan autó parkolt, ami megmagyarázta a szembe jövő emberáradatot. Mi mindenesetre az első lehetőségnél visszakanyarodtunk balra, a hegygerincen, jelzetlen úton terveztük visszatérni Bakonykútiba. Az erdészeti földút békésen és eseménytelenül kanyargott a fák között, egyszer a távolban néhány hatalmas szarvas vágott át előttünk az úton. Az erdőben egyébként több helyen is éreztük az átható vadszagot. 

Úgy a 17. km táján azt jelezte a térképem, hogy balra szép kilátás várható. Le is tértünk a jelzett irányba és valóban találtunk egy sziklaperemet, füves fennsíkkal, ahonnan beláthattuk az egész Burok-völgyet, a lombosodó hegyoldalt. Igazán pazar látvány volt. 

Itt aztán az a gondolatunk támadt, hogy visszaereszkedünk a  völgybe, és  a kiszáradt vízesésesen újra felmászva a széles patakmederben folytatjuk az utunkat. 

Így is történt. Meglepődtem, a völgyből meglehetősen járhatatlannak tűnt a szurdok oldal, most azonban könnyedén találtunk ösvényt, és hamar le is ereszkedtünk a mélybe, mely a késő délutáni napsütésben még varázslatosabbnak tűnt.  

Hamarosan újra a vízesés tetején álltunk, és a murvás mederben folytattuk az utat.  

Mindenfelé össze-vissza dobált fatörzsek festői rendezetlenségben, újra másztunk és bújtunk, majd amikor az "út" az ellentétes irányba kanyarodott, felmásztunk a hegyoldalon és a (piros ill. kék) jelzett útra rátérve egy fenyőerdőn keresztül, gyantaillattal körüllengve tértünk vissza Bakonykútiba. Bakonykúti egyébként szintén megér egy délutánii fotózást, erről sajna most lemaradtunk, mivel kicsit túlméreteztük így a sétát, mind időben, mind távolságban. Összesen 26 km-t tettünk meg, ami eddigi életem leghosszabb túrája volt, és magam is meglepődtem azon mennyire jól bírtam.