Levezető séta a Zálog-bércre

Az utolsó napra rövid sétát terveztünk a szemerkélő esőben a Zálog-bércre, ami innen, Nagyirtáspusztáról 4 km. Oda-vissza két és fél óra alatt kényelmesen megjárható, kevés emelkedővel. Igaz, a sárga kereszt jelzés, ami Kisirtáspusztáig visz, cuppogó saras, autó kereke taposta út. Onnan, a sárga négyzeten sem sokkal jobb a helyzet, de az út mellett, a fák között járva már egyáltalán nem tapadt a sár a cipőnkre, egész jól lehetett haladni. 

A Zálog-bérc sziklateraszáról feltekintve a csúcsok körül felhőfoszlányok gomolyogtak, feljebb, a fák között hó foltokat is látni véltem. Az Időkép mutatta, hogy az NHH-t hó fedi. Oda most mégsem kapaszkodtunk fel, ideje volt hazafelé venni az irányt. 

A sárga négyzet jelzésen található "dínótojásokat" most a páromnak mutattam meg. Érdeklődve hümmögött, a bébi dínók után érdeklődött. Lelombozta, mikor kiderült, hogy ez valójában 

gömbhéjas elválású andezit kő.

Koppányok panorámája és a Farkas-völgyi-patak

Nagyirtáspuszta a Börzsöny közepe. Innen több, hosszabb-rövidebb túraútvonal indul egyenest a Börzsöny szívébe. A kimeríthetetlen lehetőségek tárháza. Ezért kiváló választás a csúcson épített wellness hotel, mint kiindulási pont. Legalábbis az én fejelmben ez motoszkált, amikor megkaptuk az ajándékutalványt. Csodálkozva tapasztaltam azonban, hogy a hotel vendégei inkább szavaztak a szaunázásra, mint az esőben túrázásra. Gyanítom, hogy akiktől a beutalót kaptuk, ők is inkább a wellnesst választották volna. 

Mindezek következtében egyedül kirándultunk az egész Börzsönyben! Legalábbis azon a körtúrán, amit bejártunk, senkivel sem találkoztunk. 

A túrát már ősszel kigondoltam, amikor Nagybörzsönyből indulva tettünk egy karikát a Koppány hegyek felé. 

Most persze a hotelből indultunk a kék kereszt jelzésen. Nagy-Koppány, Kis-Koppány, Gömbölyű-kő felé.  Illetve azon indultunk volna, ha nem takarja el előlünk a vadregényes ösvényt a széles, kitaposott, teherautó járta erdészeti út. Ezen dagonyáztunk, mert nem vettük észre, mikor kellett volna lekanyarodni róla. Mentségünkre szóljon, hogy fejünkre húztuk a kapucnit, a szemüvegemet vízcseppek tarkították, és főleg lefelé néztünk, keresve azt a pontot, ahol nem süppedünk nyakig a sárba. Közben persze morogtunk, amiért ennyi fát kivágnak, és ennyi teherautó járt úton kell mennünk. 

Aztán persze visszataláltunk a jelzésre, amin sokkal kellemesebben lehetett haladni, szép, nedvességtől csöpögő, zöldülő fák alatt. Közben az eső is szemerkélőre váltott, a kapucni is lekerült a fejünkről. Mire elértük a Nagy-Koppány széles lejtőjét már egyáltalán nem esett, még a kabát is lekívánkozott rólunk. Csodáltuk hegyoldalon virító számtalan tarka virágot: pimpók apró sárga virágai, kankalinok, kutyatejek, héricsek, kökörcsin és írisz virított mindenfelé. 

Nagy Koppány panormája

Megannyi tavaszi virág ázott a lejtőkön. 

Az erdő alját főleg keltikék borították. Nyiladozóban volt a bogláros szellőrózsa és a kankalin is. 

Vadvirágos kiskert.

A Kis-Koppány félkör panorámáját most katicák nélkül, zavartalanul élvezhettük. 

Szép formájú fa a Kis-Koppány lejtőjén

Kis-Koppány panorámája a Börzsöny közepe felé

Kis-Koppány panorámája a Duna felé.

Ez a zúzmós fiatal erdőrészlet már ősszel is tetszett. 

Átbandukoltunk a Gömbölyű-kőhöz. Itt is bámultuk kicsit a tájat. 

Gömbölyű-kő panorámája

Egy kis ösvényen leereszkedtünk a völgybe a Bizmet felé.

Lefelé a völgybe

Hamarosan elértük a  Farkas-völgyi-patakot. A  vadregényes folyam mellett haladtunk felfelé. 

Átkelés a patakon

Úton a Farkas-völgyi-patak mellett. 

Ahol a patak véget ért, felkapaszkodtunk a Tolmács-hegyre, ahol elértük a tavaszi hóhatárt. Az eső helyett most havat fújt a feltámadó szél a képünkbe. Azért rendítheteleneül kapaszkodtunk felfelé a háromszög jelzésen, és megcsodáltuk a panorámát a hóesésben. A kis kitérő után mostantól már csak lefelé haladva a sárga jelzésen visszatértünk  kiindulási pontunkhoz. 

Tolmács-hegy panorámája. Itt már havazott. 

Nagyon látványos, változatos út volt, sok panorámával, vadregényes patakvölggyel, vágtázó szarvasokkal és muflonokkal. A szállóban pedig várt a forró szauna, finom vacsora és a jól megérdemelt alvás. 

Talán ez a második legszebb út a Börzsönyben. Az első nálam még mindig a Holló-kő - Csarna-völgye. 

Esős Börzsöny

Párom tavaly, a születésnapjára kapott a Szent Orbán Erdei Hotelbe két főre, két éjszakára szóló ajándékutalványt. Reméltem, hogy velem akar majd elmenni oda, bár voltak kétségeim. Ő ugyanis inkább a szaunázásra szavazott, én pedig a kirándulásra. Végül úgy tűnt, összeegyeztethető a két elképzelés, és megpróbáltunk időpontot találni a közös kikapcsolódáshoz. 

Az utalvány azonban olyan jól van kitalálva, hogy a tanítási szünetekben nem váltható be. Két tanárember esetén ez egyáltalán nem szerencsés, hozzátéve, hogy mindketten dolgozunk szombatonként, cserében pedig hétközben máskor van a szabadnapunk. Szabadságot kivenni? Nem illdomos, mivel akkor a kollégákra teszünk extra terheket a helyettesítésekkel. 

Így aztán egyre halogattuk, sehogy sem tudtunk közös időpontot találni. Ugyanakkor húsvét után lejár a beutaló, nem tologathattuk tovább: lesz, ami lesz, elmegyünk!

És mit ad Isten? Megtaláltuk azt az egyetlen hétvégét az egész tavalyi év vonatkozásában, amikor három napig esett az eső, és fújt a szél.

De mi már ezt sem bántuk! Nagyon örültünk a kikapcsolódásnak, a wellness lehetőségeknek, a jó ételeknek, én pedig leginkább az erdőnek, a nyugalomnak és a sok alvásnak.

Érkezésünk napján a Nagy Sas-hegyet irányoztuk meg. A sár hangosan cuppogott a lépteink alatt, az eső esett, mi pedig rendíthetetlenül mentünk. Tulajdonképpen örültünk az áztató esőnek, a föld mohón nyelte a lezúduló nedűt. Reméltük, hogy alaposan feltöltődnek a víztározó készletek. 

A panorámából ennyi látszott. A csúcs környékén elnyílt kökörcsinek repítőszőrein gömbölyű cseppek  hintáztak. 

Innen leereszkedtünk a nyeregbe, és a Só-hegy felé vettük az irányt. 

Így nézne ki, ha nem szakadó esőben állnánk a csúcson. Nekem azonban így is tetszettek a hegy előtt gomolygó fellegek. 

Szép számban nyílt a kutyatej, kankalin és az apró nőszirom. 

A hegyről leereszkedve a zöld négyzet jelzésen a Hármashíd felé vettük az irányt. A völgyben a patak mellett vezetett az ösvény, végre nem teherautók kereke dagasztotta sártengeren kellett átkelni.   

Majd Vetettfű  felé vezetett a jelzés. Itt kipusztult/kivágott lucfenyves hűlt helyét szemlélhettük meg. A tájékoztató tábla szerint az egykoron itt álló  fenyőket Trianon után telepítették. A globális felmelegedés miatt azonban a talaj sokszor kiszárad, a fenyők pedig a hűvös, nedves éghajlatot szeretik. 

A tábla szerint "mégha a lucfenyő kipusztulása apokaliptikus katasztrófának tűnik is, aakor is csak változás. Mert az erdőben, ahogy egy élet véget ér, kezdődik egy új. Az úttörő fák, mint a nyír, kőris és a juhar meghódítják a területet és néhány év alatt új fiatal erdőt alkotnak."

Remélem tényleg így lesz. 

Alig 8 km-es körtúra után tértünk be a szállásunkra, ahol vetett ágy, bőséges vacsora és forró szauna várt. 

Különös kirándulás

Majosháza melletti Domariba-sziget a ráckevei Duna - ág mellett fekszik, többnyire telepített nyarasok borítják, ennek megfelelően nyílegyenes  széles földút vezet át rajta. Partján horgásztanyák sorakoznak, a fák között nem túl diszkréten megbúvó omladozó budikkal. Az összkép mégis inkább hangulatos, mint lehangoló. A sziget egyik oldalát a Duna határolja, a másikat pedig a Duna egy holt ága. Persze a holt ág melletti vadregény áll a legközelebb a szívemhez. Egykoron láttam itt már bakcsót, kócsagot. A jelek szerint mostanában költözhettek ide hódok is. 

A sziget bejárata Majosháza felől. Egy kis fa hídon kell átkelni. A látvány a holt ág felé. 

Kis sétánk különlegességét az adta, hoyg unokahúgom lovon jött. Galina hátán ülve, lassú léptekben követett minket, néha ügetett, egyszer-kétszer még vágtázott is. 

Ennél már csak úgy lett volna jobb, ha mi is lovon ülünk!

Igaz, akkor simán elmentünk volna az apróbb szépségek mellett, amit így módunk volt észrevenni. 

Zalai hullámzás

Amikor reggel elindultam, csak annyit tudtam: virágokat akarok fotózni. De hogy  mi lesz a nap hátralévő részében, arról nem gondolkodtam. Így aztán miután a surlók (mármint a kora reggeli fények) tovatűntek, ideje volt túraútvonal után nézni. A térképemen Kiscsáfordtól induló tízegynéhány kilométeres útvonalat jelöltem ki magamnak. 

Az út Zalaszentgróton is átvezetett, ami nagyon kedves, rendezett városkának tűnt. A Wikipédia szerint: "A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett,  1887-ben vált járási székhellyé."

Belvárosának házai is valószínűleg ebből a korból származhatnak. 

Batthyány-kastély. 
Ezen a helyen  korábban a Zala folyó egy szigetet ölelt körbe, melyre 1299-ben várat építettek. 

Engem mégsem a színes házak, rendezett utcák állítottak meg, hanem a kastély előtti parkból felzendülő éktelen hangzavar, amit még az elsuhanó autóban is hallani lehetett. 

Elképesztő számban gyülekeztek a varjak a környező hatalmas platánok tetején, vígan danolásztak, jelezvén területüket, hívták a párjukat. A fűben ágak után kutattak, hogy fészket rakjanak. Sajnos a varjú énekesmadár, ám fogalma sincs a harmonikus csilingelő dallamokról, így emberi fül számára elviselhetetlen ricsajt csaptak. 

Hallgattam, ameddig bírtam, ám hamarosan mégis jobbnak láttam továbbállni Kiscsáford felé. A falu szélén parkoltam le az autót és nekivágtam a kinézett túraútvonalnak. Először a zöld jelzésen kapaszkodtam fel a nem túl magas gerincre. Hamarosan medvehagyma mező közepén találtam magam. (Azóta, egy hét alatt,  már háromszor főztem belőle levest)

Az út mentén főleg ibolya virágzott lila, kék, rózsaszín és fehér színekben. 

Az egyik tisztáson virágzó leánykökörcsinekre is bukkantam, és az út második részén pedig egyre több helyen nyitogatta szirmait a szártalan kanakalin. 

Mielőtt az út lejteni kezdett volna, váratlanul panorámába botlottam. Azért váratlanul, mert a térkép nem jelezte. 

Innentől az út folyamatosan lejtett. Úgy terveztem, elmegyek egészen a Bezerédj-Békássy-kastélyig, de végül túl hosszúnak tűnt még az utolsó +2 km-t megtenni, így megelégedtem azzal, hogy a Szent Vendel kápolnáig eljutottam. 

A kápolnát 1760-ban emelték Szent Vendel tiszteletére, a célból, hogy a háziállatokat pusztító állatpestistől megszabaduljanak. 

A kápolnától a piros jelzésen mentem vissza az autómhoz. Az utat számtalan régi, beomlott ház szegélyezte. 

Késő délutánra járt az idő, de még tettem egy kis kitérőt a közeli horgásztavak felé. A part tele volt horgászokkal, kicsit beljebb pedig rengeteg szarvasnyommal. 

A túra így összesen 15 km-re sikeredett, amihez ha hozzávesszük még a reggeli bolyongást a kockásokkal teli réten és vadregényes környékén, akkor kiszámolhatjuk, hogy egész tisztességes kis sétát tettem, indokoltnak éreztem a lábamban jelentkező fáradtságot. 

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy visszamenjek  a virágos rétre naplementés képeket készíteni.