2024. június 27., csütörtök

Körtúra a Csukás-hegységben

A Kárpátkanyar legmagasabb hegysége különös sziklaképződmények lakják. Egykori letűnt világ megkövült lakói: megtalálhatjuk itt az ördög földből kinyúló ujjait, Góliátot, elvarázsolt pásztort a birkáival, de még pletykáló vénasszonyokat is. Ezen sziklaformációk  megtekintésére érkeztünk a Vörös-havasokba.

Csukás-hegység egyik sziklaformációja - Olyan, mint egy régi vár romja

A Csukás-csúcs meghódítását a Vörös-havasok Menedékház (Cabana Muntele Rosu) parkolójából, mintegy 1250 méterről indítottuk. Innen terveztük felmenni a hegység  legmagasabb csúcsára, 1954 méterre. Az előző napi túra után kicsit aggódva néztük az  útvonalat: talán jobb lenne rövidíteni valahol. Szerencsére a térképen előre megtervezett 16 km-es kör helyett sikerült 13km-es rövidítést találni.  A nap hosszú, nem siettünk, úgy terveztük, jó sokszor megállunk majd és csak úgy  élvezzük a tájat. 

Az út egy napsütötte réten, erős kaptatóval indult, dőlt rólunk a víz mire elértük az erdőt. Itt azonban kellemes hűvösben, enyhe lejtővel haladtunk egy csodaszép, égig érő bükkösben. Bükköt mondok, de a törzse fura mintázottságú volt, ilyet még nem láttam. A sima, kissé hullámos szélű levele alapján mégis bükknek azonosítottam. 

Égig érő bükkerdő, számomra szokatlan mintázatú kéreggel. 

Kb. 3 km után elértünk egy vadregényes patakvölgybe, majd onnan ösvény vezetett fel a széles, murvás autóútra. Egy ponton a széles úton vezető kék kereszt leágazott az erdei ösvény felé a sárga jelzésen. Benézve az erdőbe száraz, porló függőlegesre hajazó erdei ösvényt láttam a fenyők között, így azt javasoltam, menjünk inkább kis kerülővel a murvás, napsütötte ámde kevésbé meredek úton. Igazából nem tudom, tényleg rosszabb döntés volt-e erre menni, de az út kegyetlen volt. Úgy tűnik, a helyiek autójukat taxiként használták és hatalmas platós terepjárójukon tizesével szállították a kirándulónak nem nevezhető népeket a Cabana Ciucas-hoz, hatalmas profelhőt kavarva maguk után. Mi meg araszoltunk, nyeltük a port, szemembe  sós verejtékkel elegy murvapor patakok csordogáltak, miközben szép ropogósra sültünk. 

A meredek, napsütötte murvás út porát a "taxizó" turistákkal teli terepjáró kavarta az arcunkba. 

Mire felszenvedtük magunkat 1600 méterre, ezen az alig 1 km-es szakaszon (amúgy csupán 200 m szintemelkedés), teljesen felborult a belső hőháztartásunk. A csúcson eltűnt a fenyves, az arra járó magyar ajkú népektől megérdeklődtük, merre van itt egy kis árnyas hely. Mutogattak a domb túloldalára: elszórtan álló fenyvesligetek alatt hűsölhetünk kicsit. A Csukás-csúcsot nem ajánlják, ahhoz korábban kéne kelni. Így aztán a legközelebbre sejtett fenyvescsoport felé vettük az irányt, ahol kitettük a csoda piknik terítőt, ami annak rendje és módja szerint megtelt mindenféle hazai finomsággal.

Csukás hegység jellegzetes sziklaformációi

Szerencsére a hegyen folyamatosan járt a levegő, a fák alatt heverészve szinte fáztam is. Jól kipihentük magunkat és lesz, ami lesz alapon, nekivágtunk a hegynek: legalább az első sziklaalakzatig jussunk el, aztán visszafordulunk. 

Eljutottunk, pihentünk. Egész jól ment. 

Igazából az út innentől egyáltalán nem volt se túl meredek, se sziklás.  Akkor mehetünk még egy kicsit - gondoltuk - aztán legfeljebb visszafordulunk. 


Így ment ez egész addig, amíg fel nem értünk a Csukás-csúcsra, ahonnan már végképp nem volt érdemes visszafordulni, hanem továbbmenni és egy körtúrával megkerülni a hegyet.  

Úton a csúcs felé. A látható hegy mögött van még egy csúcs, az a cél. 

A pihenőknél rendre berétünk egy  kisgyerekekkel túrázó székely csapatot. Csendben hallgattuk, ahogy rendes szükőhöz illőn kommentálják eleven gyermekeik cselekedeteit. De mindezt olyan csodálatos tájszólásban és olyan szavakat használva, melyeket én magam is alig értettem meg. Rögtön eszembe jutott a  Székely Góbék duó (trió). Nagy élmény volt számomra. 

Az érdekes textúrájú  harsogóan zöld hegyoldal a sötét fellegekkel számomra maga  az erotika. 

Az egész úton felfelé román népzene szólt valahonnan. Mint kiderült, a lenti házban lépett fel egy népviseletbe öltözött asszonykórus. Olyan hangerővel danoltak, hogy még a csúcson is tisztán kivehető volt a dallam és szerintem a szöveg is, ha értettünk volna románul. Kb. ilyesmi volt. 

Rálátni a Csukás-menedékházra. Egész magasra felhallatszott az onnan zengő népdal. 

Felérve a csúcsra persze ott lobogott a román zászló, mint minden erdélyi csúcson. Amúgy Romániában még a városokban a házak ablakából is sok helyen lóg a zászló. 

Egy 10 év körüli magyar kisfiú pedig letekintvén a tájra emígyen foglalta össze a látnivalókat: "Ez a Kárpátok, ez valamikor mind Magyarországhoz tartozott. Miért van itt ez a román zászló? Legközelebb felhozok egy magyar zászlót, és kitűzöm ide!" Szülei nem kommentálták az esetet, csak lestek nagyokat, van-e itt román, aki érti a magyart? 

A Csukás-hegység legmagasabb pontján a magyar kisfiú a magyar zászlót hiányolta. 

Pazar látvány a Csukás-csúcsról. 

Úgy számoltuk innen már csak lefelé vezet az út a Csukás-menedékházhoz, ami nagy tévedés volt, az út vége erősen hullámzott, hol fel, hol le. 

Sziklaóriások között

Ez alkalommal  is megállított út közben néhány kedves turista, elbeszélgettünk román-angol keverék jeleléssel. Volt köztük egy 77 éves bácsi is, mondjuk ki sem néztem belőle ezt a kort, úgy szökellt felfelé, mint egy ifjú titán. Szeretném majd ennyi idősen én is úgy bírni még a túrázást, mint ő, ami azért nehéz, mert úgy tűnt, most sem bírom annyira. 
Ezek a nagylátószögű objektívvel készült  képek nem adják vissza a valós méreteket, még akkor sem, ha ott van mellette az ember. 
Nekem egy öreg házaspár jut az eszembe ezekről a sziklákról, amint éppen baktatnak lefelé az életük lejtőjén. 
Tündérek völgye. 
Az alvó indián orra alatt lábujjhegyen osontunk. 

Sasorra és csukott szeme felett hatalmas homlok magasodik, feje búbján diszkrét hajkorona. 
Kis állatitató a sziklák lábánál. 
Egy városi embernek ez is érdekes látvány. 
A danoló népi kórus. 

Végül meglehetősen fáradtan érkeztünk vissza a menedékházhoz. Itt beültünk egy jó kis puliszkás egytálételre és kipihentük a fáradalmainkat, miközben a kimeríthetetlen asszonykórust immáron egész közelről hallgathattuk. Épp befejeztük az étkezést, amikor a kertben lévő emberek mintegy vezényszóra felálltak, az út szélére csoportosultak, és a szemközti hegy lejtőjét bámulták. Kiderült, egy medve bóklászot arrafelé csemetéjével.  A medvét egyáltalán nem zavarta sem  a sokadalom, sem a hangos zene, a helyieket pedig egyáltalán nem aggasztotta a medve látványa, békésen indultak lefelé a már korábban említett murvás úton. 

"Buszozók"  lefelé. 

Fuvarra várva. 

Mi most inkább az erdei sárga jelzést választottuk, a magam részéről tele aggodalommal. Elő is vettem Tasitól kapott csodasípomat és teli torokból fújtam minden átláthatatlan fenyő előtt. 

Nem attól a medvétől tartottam, amit láttunk, hanem attól, amelyik ott bóklászhat az előttünk álló út fenyőinek átláthatatlna sűrűje mögött. 

Elől mentem én, hátul a vejem, a lányom középen, biztonságban. Folymatosan szóval tartott, ezzel is tartva bennem a lelket. Aranyos volt ez a látszólag észrevétlen, ügyes kis mesterkedése. Az út azonban tényleg brutál volt lefelé is, nem lett volna jó itt felfelé jönni!

Medvemama és csemetéje a szemközti lejtőn. 

Végül baj nélkül leértünk, rákanyarodtunk a visszafelé vezető, már ismert ösvényre és a naplemente fényeiben tündöklő erdőben lassan hazaballagtunk. Viki a végére nagyon elfáradt, a cél előtt le is kellett feküdnie pihenni, aggódtunk érte. 

Ez is csodaszép nap volt, végül 16 km-t mért a Locus, kellemesebb 1300 szinttel. A táj látványa, a székely beszéd, a felszűrődő népzene és a kommunikatív román turisták, no meg a medvével megjelenésével igazi  Erdély-esszenciát kaptunk.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése