Búcsú

Gyere, járunk egyet! -  szólok a kutyámnak, s várom kis körmeinek izgatott kopogását a parkettán, farkának ütemes dobolását az ajtón szíve örömdobbanásának ütemére. Várom idegesítő szaladgálását a szűk folyosón, miközben húzom a cipőm, háromszor is átfúrva magát a lábam között, míg végül rászólok, hogy: ül! 

De nem. Nincs kopogás, nincs szaladgálás. Egyedül kell mennem, döbbenek rá.

 

Oszoly-csúcs 329 méteres magaslatán áll a kettőskereszt. 

Mire az autóhoz érek automatikusan nyitom a csomagtartót, de aztán lendülő kezem riadtan visszahúzom. Nem nyitom, nem ugrik, nem kell beemelni sem többé, mint az utóbbi időkben. 

Beülök, indítom a modort, elindulok. Elkalandoznak a gondolataim, majd a visszapillantóba nézek: megvan a kutya? Okos kis fejét miért nem látom a hátsó ülés tetején? Lefeküdt? Nem szokása! Ja nem... - akad el a lélegzetem. 

Kilátás az Oszoly hófehér mészkő szikláiról. 

Csobánkáig meg sem állok. Dézi alig várja már, hogy kinyissam a hátsó ajtót, kiugorjon és fontoskodva végigszagolja az autó környékét míg készülődök, feltérképezvén, hova is jöttünk? Most jobb híján csak én nézek körül, és nehéz szívvel indulok neki a hegynek. Magányosan. 

Odafent megpihenek. 

Bablevelű varjúháj vörös szárai szinte világítanak a délutáni fényben. Nekiállok fotózni. Elmerülök a komponálásban, s szinte érzem, vágyom,  hogy most, ebben a  pillanatban kis fekete orrocskáját beledugja a képbe, ahogy szokta. 

Tovább indulok. A erdőben süvölt a szél. 

Kergetőzik a falevelekkel, s addig cibálja őket, míg a fák ágai hangosan ütődnek egymáshoz. Dézi lépteit nem hallom. Nem az erdő hangja nyomja el. A felhők közül követi lépteimet. 

Sír az egész erdő. 

Stiasny-pihenő - Kilátás Margitliget, és a Csobánkai-medence felé. 

Ó ez a táj! Hogy szereti az ilyen kilátópontokat! Látom, ahogy Dézi kiáll a szikla peremére, a frászt hozza rám, bár soha nem csúszott, nem szédült meg. (Bár az utóbbi időben sokszor roggyant meg a lába a lépcsőkön felfelé.) Látom, de csak lelki szemeimmel, s olyan erős az érzés, mintha valóság lenne. 

Végül kigyönyörködjük magunkat és tovább megyünk. 

Egy régi legenda szerint a Csobánkai-medence úgy keletkezett, hogy amikor a Jóisten megteremtette a világot, nagyon elfáradt, s oldalára dőlve lepihent, épp itt. Könyökének nyoma látható a Dera-patak völgyében. 

Hagyásfa -  az egykori legeltető állattartás tanúja. Egykoron (100 évvel ezelőtt) birkát, marhákat terelgettek az Oszoly-hegy csupasz lejtőin. Csak néhány fát hagytak meg, melynek árnyékában délben hűsölhetett a gulya, és a nyáj. Ezek a kocsánytalan tölgyek konkurencia hiányában hatalmas, terebélyes, szabályos formájú koronát növeszthettek. A legeltetés megszűnése után a fiatal fák nem tudtak a fák árnyékában magasra nőni, ezért tisztes távolságból figyelik csak a "nagy öreget", hallgatják történeteit.

A fa alatt vaddisznók túrták fel a földet. Persze Dézi körbeszaladgál, orrát izgatottan a földhöz nyomva, minden apró szagot magába szippantva. Minden infó jól jöhet még egy találkozás esetén!

Az Oszoly-réten leheveredek. Dézi pár lépés távolságban a lábamhoz ül, és figyeli az utat.  Őriz  engem. Még most is. Érzem. Csak már nem jelez hangos ugatással, ha jön valaki. 

Csúcs-hegy felé - kilátás az Oszolyra. 

Tovább indulok a Csúcs-hegy felé. A kutya felpattan, no persze, ő is jön, ő lesz a felderítő. Lelkesen szaladgál elől, megszagol minden fűszálat, bebújik a bokrok alá, eltűnik a fák között, majd felbukkan újra, meleg barna szemeivel jelenti, hogy minden rendben, haladjunk, haladjunk!  Figyelem, ahogy lohol előttem, füleinek hegye mókásan billeg léptei ütemére. Bár mostanság már leginkább csak a hátam mögött bandukolt, néha hátranéztem, megvan-e még. Megvolt. Eddig. Mostantól nem kell figyelnem se előre, se hátra. Csak éreznem magamban, mellettem. 

Kilátás a Csúcs-hegyről Csobánka felé.

A homokkő bányánál új izgalmas lehetőségek várnak. Dézi elsőként terem a sziklán, képtelenség megelőzni! Érdeklődve pózol a szikla tetején, nyelvét büszkén lógatva felém. 

Felhagyott homokkő bánya - A homokkő a dachsteini-mészkőre rétegződött. Nevét a Hárs-hegyről kapta, mert itt található a legrégebbi leírt lelőhelye. 

A homokkő alkotórészeit kova cementálóanyag tartja össze. Ennek köszönhető nagy keménysége. a kova a mélyből a vulkáni tevékenység következtében feltörekvő vízben oldódó anyag, mely kitölti a homokszemeket, majd megszilárdul. A homok pedig tengerparti környezetben kiülepedő folyami hordalék. 

A második világháborúból itt maradt  tankcsapdák 

Újra az Oszoly, ezúttal a sziklamászó fal felől.

Út a sziklák mellett. 

Újra az Oszoly, immáron egy másik úton. Meredek, sziklás. Egyedül kapaszkodok felfelé, s várom, hogy az út végén ott áll, és  csúfondárosan tekint vissza: Na mi lesz, te kétlábú, feljutsz már végre? Igaz az utóbbi időben, ahogy hatalmasodott el a tüdőrák, inkább már csak hátulról támogatott biztató lihegéssel. Egyre kevésbé bírta a kaptatókat. 

Aztán csak felértünk. Ő és én. 

Csak ültem a szikla tetején órákon át és néztem a tájat. Ő ott ült mellettem. Utoljára.  Ő, aki minden erdei utamra elkísért eddig, 13 és fél éven át,  nem lesz már velem többé, csak lélekben. Bár tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik ez a pillanat, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. 

Egy régi bejegyzésem Déziről: Kutyám

Most találtam rá erre a bejegyzésemre, melyben jelzem megváltozott kirándulási szokásait: Lenyugvóban

Utolsó közös túránk: Pilisi ücsörgések

Utolsó sátoros túránk: Túra a Csóványosra

Gemenci Duna holt ágain

Dunafürdőn a Bárka-vendégháznál béreltük a kenuinkat és nekivágtunk a Vén-Dunának. Az egykori fő Duna medrének kanyarulatát 1897-98-ban a folyamszabályozás keretében átvágták. Ezzel az átmetszéssel alakult ki a Kopányi-sziget.  Az átmetszés lassan fejlődött, ezért egy gátat építettek a kanyarulat tetejéhez. Ezzel a holt ág fejlődése felgyorsult. Majd 1998-ban robbantással megnyitották a keresztgátat. A keresztgát alatt a egyrészt a Duna egyik legmélyebb pontja húzódik, másrészt csodás fehér homokpadot alakított ki a víz. Ez úti célunk első állomása. 

A csendes vízen finoman simogató napsütésben eveztünk, s hamarosan elértük az aranymosó szigetet.  Itt még aranyat is lehetne találni, mi is a tenyerünkön tartottunk néhány darabot. A Duna magyarországi szakaszán leginkább a Szigetközben mosták a legtöbb aranyat, ősi mesterség volt ez ott.

Pár éve a Vén-Dunán száraz lábbal jutottam át erre a szigetre. Az erről szóló bejegyzés itt olvasható. 

Hódok rágta fákat már sokszor láttam a Duna mentén, sőt, a partfalban sokszor vettem észre a gyökerek között megbúvó hódvár bejáratát. Most túravezetőnknek köszönhetően egy elhagyott hódvár beomlott tetejét és felső bejáratát is megszemlélhettem. 

Főleg szürkületben jön ki a várából, és lomha járásával az alig pár méterre álló fák törzsét célozza meg. Előszeretettel rágcsálja elsősorban a fűzfák friss, leveles hajtásait, ezek megszerzéséért akár méteres átmérőjű fatörzsek elrágcsálására is képes.

Vezetőnk szerint tisztában van a mérleg elv fizikai törvényeivel, és tudományosan pont ott és úgy rágja a fákat  a tömegközéppontjuk alatt, hogy azok a neki megfelelő irányba dőljenek. Ha véletlen folytán  fennakadnak mondjuk a szomszédos fa koronáján, akkor újra meghatározza a megfelelő rágási pontot, és a jól megtervezett egyetemi szintű számításoknak köszönhetően a fennakadt fát levarázsolja a földre :). Csoda tudós hód! ( Mondtuk is Dézinek, hogy ne hagyja magát, nem győzheti le egy lomha hód - de csak nézett okos szemeivel és hidegen hagyta a dolog. )

Megtudtuk többek között, hogy a hódok romantikusan monogám lények: egy életre választanak párt maguknak, és ha a pár egyik fele meghal, a másik nem házasodik újra. 

Továbbá régen az emberek előszeretettel fogyasztották a hód húst. Különösen nagyböjt idején, ugyanis pikkelyesnek tűnő farka és a vízi életmód miatt tiszteletbeli halnak kiáltották ki, így aztán szabadon fogyasztható volt a húsmentes napokon is. Talán ez okozta kihalását a XIX. században hazánkban. 

Csaknem 100 évig nem is láttak hódot idehaza, majd 1996-ban épp itt,  Gemencen kezdték meg az eurázsiai hód visszatelepítését.  

A program annyira jól sikerült, hogy a folyók mentén szinte már mindenhol találkozhatunk a hódrágások nyomaival. 

Nekivágtunk az átszakított gátnak. Itt a víz most mérsékelten örvénylett és áramlott, de azért izgultam, hogy fel tudunk-e jutni rajta. Erősen húztuk az evezőinket, kormányosunk is a topon volt, így borulás nélkül jutottunk fel. Hamarosan már a  nagy Duna partja mellett eveztünk felfelé, a Rezéti-Duna felé. 

Rezéti ágon is számtalan kócsag, szürkegém rebbent fel jöttünkre és ült meg újra alig pár méterre előttünk. Így kergetőztünk velük egészen egy halásztanyáig. Bokáig süppedtünk a cuppanós sárban, de azért jól esett megmozgatni a derekunkat. 

Régi halászladik a parton. Ezzel már nem fognak halat! 

Időközben teljesen befelhősödött az ég, de így még különlegesebb hangulatú lett a táj. 

Egész a Nyárilegelőig eveztünk fel, itt aztán visszafordultunk, mivel fokozottan védett természetvédelmi területen szeptemberben  3 óra után már csak engedéllyel tartózkodhatnak (leginkábba  a vadászok). Így aztán visszacsorogtunk a nagy Duna felé. 

A folyón átkelve a szemben lévő szinte vakítóan  hófehér homokos partot céloztuk meg, ahol remek délutáni sziesztára nyílt lehetőség. 

Mire lecsorogtunk a kikötőig, egész alacsonyan járt már a nap. Jól esett egy levezető séta a az erdőben a lemenő nap kellemes fényei mellett. 

Vöröslő hajnal a szántóföld mellett. Őzeket is láttunk ugrándozni a szántásban. 

Lassan indul a reggel. 

Másnap a Ferenc-tápcsatornán eveztünk. Az indulási pontunk a Deák-Ferenc-zsilip volt.    A zsilipet 1875-ben építették, feladata a tápvíz gravitációs bevezetése a Dunából a Ferenc-csatornába, dunai árvíz esetén az árvíz kizárása a Baja-Margitta-szigeti árvízvédelmi öbölből, alacsony dunai vízállás esetén pedig a víz visszatartása a Ferenc csatornában. Árvízvédelmi szempontból országos jelentőségű.

A csatorna magyarországi hossza 32,2 km. Mi ebből csak 5 km-t eveztünk végig. Szűk kis ágat két oldalról ártéri erdő és nádas szegélyezi. A víz alig mozdul, ezért jól érzik itt magukat a vízi növények és a óriás mohaállat is. 

Máriakönnye, Vodica kegyhelynél kötöttünk ki. A hely a 18. században zarándokhely volt, a kápolnát 1811-ben szentelték fel. 

Az egyik legenda szerint egykor egy szerb és egy magyar diák vándorolt ezen a tájon, amikor is farkasok támadták meg őket. A közelben, egy magas fán egy Mária-képet pillantottak meg és Máriához fohászkodva megmenekültek. A fa közelében két forrást is találtak, amelyeket saját vallásuk szerint Szűz Mária tiszteletére szenteltek.

A másik változat szerint egy vándorlegény, aki szomorú sorsán bánkódva egy fa alatt pihent, azt vette észre, hogy a fán lógó Mária-kép könnyezni kezd. Mária könnyeiből forrás fakadt, egyenesen kettő is.

A két forrás azóta is megvan, az egyik forrásnál az ortodox szerbek, a másiknál a katolikusok -  magyarok, németek, bunyevácok, szlovákok - imádkoznak.

Óriás mohaállat

Állatnak elég fura, ugyanis elég könnyen darabjaira esik. Ilyenkor olyan, mintha kocsonyában ülő apró szemek néznének rád. 

 Az alábbi link nemes egyszerűséggel "képletek"-nek nevezi őket https://www.tiszatoelovilaga.hu/orias-mohaallat/ 

 A mohaállatok törzsébe tartozik, és a törzsgyűlésen úgy döntöttek, hogy bár többnyire (5000 faj) tengerben éldegélnek, néhány fajuknak (80-90 faj) mégiscsak meg kéne próbálkozni az édesvízi élettel.Ezek közük 8-9- faj él Magyarországon. 

Óriás mohaállatot 2011-ben találtak először a Dunában, Ráckevénél, idén azonban több telepet is találtak a Tisza-tóban.

Ezeket a gyönyörűségeket Gemencen, a bajai Ferenc-tápcsatornán találtam. A telepet a rozzettákba tömörülő egyedek alkotják. Nádszálakba kapaszkodva lebegnek a víz alatt. Minden egyed hímnős, a gyarapodás ivartalanul, az egyedek bimbózásával történik.  12-13 fok alatt a telepek szétesnek, és a belső bimbók hibernált állapotban telelnek át. Majd az időjárás melegedésével a bimbókból újabb telep fejlődik. 

Remélhetőleg elszívják a békepipát az őshonos flórával és faunával és nem fog gondot okozni az esetleges  elszaporodásuk.

A Sánc-hegyről a Duna

 

Elhagyott szanatórium a Budai-hegyek közepén

 

Preisich Kornél a Szent László kórház főorvosa, majd igazgatója lett,  egyetemi magántanár.  Együtt dolgozott Heim Pállal is. Mivel a Tanácsköztársaság ideje alatt lett a kórház igazgatója, 1920-ban fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, felfüggesztették főorvosi állásából.
Majd megvette a a Tündérhegy oldalában akkor már álló villaépületet, amit egészen a második világháborúig vezetett. Többnyire tüdőbeteg gyerekeket kezeltek itt. 
Korabeli fotó az épületről>>

A háború végétől 1958-ig az AVH épülete lett a villa.
1958-tól újra kórházként funkcionált: TBC-s és elmebetegeket kezeltek itt.

A kórházat 1978-ban bezárták, majd egy év múlva újra megnyitották: "Tündérhegyi Pszichoterápiás és Pszichoszomatikus-rehabilitációs Osztály" néven járóbeteg-ambulanciával, majd az épületet felújították és fekvőbetegosztállyá alakították.

1970-es években egy könnyűszerkezetes nappali kórház épült az udvar északi részére, és egy hasonló létesült a főépület és a porta között. Egy tűzvész következtében menthetetlenül leégett. 

1994-től az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (O.P.N.I.) részlege lett, ahol depressziósokat, pánikbetegeket, szorongásos zavarral, valamint fóbiával küzdőket kezeltek.

Az O.P.N.I. 2007-es megszűnése után a Szent István Kórház kihelyezett osztályaként működött 2009-ig, azóta az épület üresen áll.

Források: 

• Szellemvárosok blog
• index.hu