Séta hóesésben a tököli Dunaparton

Amilyen csalódás volt a múlt heti gemenci látogatás, annyival múlta felül a várakozásomat a tököli révtől induló Dunaparti sétám. 

Szállingózó hóesésben érkeztem a révhez, s a növényeket, gallyakat puha fátyolként borította a fehér lepel. Megfagyott pókszálakon himbálózó hópelyhek, alig hallható léptek, egyébként teljes csönd követett az úton. 

Ahol nyáron az alacsony vízállás miatt száraz lábbal sétáltam a kiszáradt Duna ágakban, ott most magasan állt a víz. Májusi kép...

A víz nem mozdult. A feszes víztükör híven tükrözte az ártéri erdő fáinak kecses téli szépségét.

Ahova nyáron a sűrű aljnövényzet miatt nem lehetett eljutni, ott most vidáman lépegettem. Azonban minduntalan újabb és újabb zsákutcába futottam. Hol egy-egy kis tóvá lefűződött holt ág, hol egy vízzel telt csatorna állta utamat. 

Dézi megelégelte a vizek kerülgetését és lerövidítve az utat, a vízbe vetette magát, s pár méter után a túlsó partról nézett rám vissza kérdőn: Jössz? Csalódnia kellett, megkerültem a tavat, így kénytelen volt visszaúszni hozzám.

 Vízzel borított ártéri erdő. A fák között bicajoztam májusban.

 A tónál némasági fogadalmat tettek a fák.