Tavasz a Zselicben

Egykori Biedermann kastély, mely jelenleg vendégházként üzemel. 1902-ben épült, bajor stílusú vadászkastély. A báró építtette a közelben elhaladó jelenleg is üzemelő erdei kisvasutat, mely régen fát szállított, most azonban Zselici Csühögő néven szállítja a kirándulókat. 

Alig múlt február, de a tavasziasan meleg időjárásnak köszönhetően már mindenfelé teljes pompájukban virítanak a (nem is olyan ) kora márciusi virágok. A Sasrétről pedig amúgy is azt olvastam  a netes forrásokban, hogy különösen sok virág pompázik a környékén. Ide tartottam hát ezen a szép tél végi napon. A 67-es útról egy keskeny aszfaltút ágazik le a Sasrét vendégház és a  Kikerics Erdészeti Erdei Iskola felé. Kicsit eltöprengtem, hogy behajtsak-e, de végül autóval közelítettem meg a rétet, s nagyon jól tettem.  A látvány váratlanul ért: gyönyörű vendégház, üde zöld rét, kék tó közepén hívogató szigetecske és szépséges erdő várt, a levegő madárdallal és medvehagyma illattal volt tele. Idilli kép! 

Az erdei iskola 1906-ban épült ide jártak a környék nebulói okosodni, ám 1970-ben, a gyerekek számának radikális csökkenése miatt bezárták. Most viszont szépen felújítva várja a látogatókat.  

Néhányan már kódorogtak a játszótéren és a néhány vendégház között. Hamar bevetettem magam az erdőbe, az Almamelléki Ősbükkösben haladó  tanösvény mentén.  Régen ezen a helyen nagyon sok vadalma volt, az Almamellék községnév is innen eredeztethető.  

A tanösvény természetvédelmi területen vezet át. Magas, ezüst törzsű délceg bükkök és vastag, barázdált kérgű 200 éves tölgyek között sétáltam. Töveik mellett nagy fehér foltokban nyílt a hóvirág és a galambvirág. Sárgállot a tyúktaréj, és a bogláros szellőrózsa. Kék foltokat képzett a csillagvirág, valamint a májvirág -ebből különösen sok volt az erdőben. De nyílt a pettyegetett tüdőfű, keltikék és a berki szellőrózsa is.  Ennyi virágot más években eddig úgy találtam, hogy legalább két hét alatt bejártam  legalább 5 helyszínt. Itt pedig egyszerre volt minden! Persze ne feledkezzünk meg a medvehagymáról sem, mely sok helyen hozta már zamatos leveleit.  

Szóval csupa sárga, lila, fehér és kék volt az erdő alja. Túláradó öröm töltött el ennyi szépség láttán. 

Lenyűgöző! 

A virágok között helyenként rég kidőlt fák törzsei mutatkoztak. Ezeket is bevonta már jócskán a természet. Emennek tetején virágok nyíltak, amazon épp egy bogárka mászott át, az avar között gyík rejtőzött zörögve a levelek alá.  A kidőlt fák helyén pedig új csemeték indultak a fény felé. 

A közelben ered a friss vízű Almás-patak. Jó pár percbe beletelt, mire megtöltöttem a kulacsomat a forrásnál.  

Az itt eredő patak egykoron a Szigetváron hatalmas tavat képezett, amelyből szigetként emelkedett ki a vár. A patak sokszor annyira megáradt, hogy elöntötte a várost, ezért a szigetváriak 1970-es években egy víztározót építettek a közelben, felfogva a környező vízfolyások vizét, ezért ma már csendes kis csermellyé szelidült az Alma-patak.   

hóvirágos erdőalj

csillagvirág

Nagyon vidám volt a virágos erdei hangulat, táncot is jártam örömömben két kép készítése között. Körülöttem lepkék rebbentek, dongók döngicséltek, méhek donogtak, madarak repdestek. 

galambvirág

bogláros szellőrózsa

csillagvirág tyúktaréjjal

nemes májvirág - további fotók  itt >>

pettyegetett tüdőfű

berki szellőrózsa

Legjobban a májvirágoknak örültem. Még sosem láttam ennyit egy helyen! Ja nem is! Legjobban annak örültem, hogy ennyiféle virág nyílt! Vagy a meleg napsütésnek, meg a madárdalnak? Nem is tudom! Mindennek örültem! 

 

Végigjárva a tanösvényt elkanyarodtam a Csodaszarvas tanösvény felé. Sajnos itt nagyon megváltoztott az erdő hangulata. Az utakon mély keréknyomokban tocsogott a víz, keresni kellett a lépést, kerülgetni a marasztaló sarat. Az út mentén sok helyen hatalmas irtások, kivágott fák halmai. Szomorú látvány volt. 

Németlukafa-puszta felé vettem az irányt. Valamikor itt falu állt, ebből mára csak egy magtár és a temető maradt. Békésen düledeztek a fejfák a virágokkal borított domboldalon. Az egyik - talán nemrégiben felújított - kövön az 1860-1944-es évszám olvasható. 

A temetőtől nem messze található Cigány-forrás egyike a környéken található számtalan forrásnak. Most éppen nem csordogált belőle víz, de valamikor Németlukafa-puszta egyik víznyerőhelye volt. 

2 óra felé járt az idő, ideje volt a Farkaslaki erdő felé venni az irányt. Ott reméltem ugyanis rálelni a kakasmandikóra, ami idejövetelem elsődleges célja volt. Sem a jelzett turistautak, sem az erdészeti utak látványa nem nyűgözött le azok rettenetes állapota, valamint a környező kivágott erdő látványa miatt. Igy amikor tehettem, bevettem magam a fák közé, és szarvasok taposta ösvényeket követtem. Néha még az álaltok illatát is éreztem. A nyomokból ítélve erre hajnalonta biztos sok állat jár. 

Erdei pihenő állatoknak. 

Hullámzó zselici táj. 

Irtás szélén.

Béka barátom az elgurult üveggolyót szorongatja. Úgy látszik, senki sem akarta megcsókolni, hogy visszakapja játékszerét. 

Errefelé elfogyott a virággal borított erdőalja. Néhány helyen a farkas kutyatej egyenesítette görbe hátát, nyitogatta fodros szoknyáját, emelgette zöldgallléros fejét. 

 

Sok fehér és lila színű ibolyát találtam. 

A martilapu gyógynövény. Tudtad? Leginkább légúti fertőzések kezelésére használják. 

Leérve a völgybe újra a medvehagymáé lett a főszerep. A levelek között hóvirág, tüdőfű és keltikék nyíltak. 

A Surján-patak mentén csodálatos éger láperdőt találtam. Imádom az ilyen helyeket! Csak úgy tobzódtam a látványban! 

Innen már csak pár száz méter a Farkaslaki erdő. Sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a lemenő nap sugarait. Márpedig nem akartam, s aggódva figyletem, ahogy hatalmas felhők kezdik eltakarni az egyre alacsonyabban járó  napot. 

A virágok azonban minduntalan megállítottak, fotózásra késztettek. Az illatos hunyor akár 30-40 cm magasságot elérő bokrait is megcsodáltam.

Végül a mandikók is meglettek, tele volt velük az erdő alja. A nap felhők alól kikandikáló utolsó sugarai világították ét a lila virágszirmokat.  

Kakasmandikó illatos hunyorok lábainál. 

Áttörés - szeretem az ilyen látványt. 

Végül újra a Sasrét felé vettem az irányt. A nap eltűnt a fák és a felhők mögött. Ekkor találtam rá a szártalan kanakalinra. Épp a virágot hajoltam le fotózni, amikor a fák közül előlépett egy hatalmas szarvas. Megdermedtem, de ő is meglepődött. Sajna előbb kapcsolt, mint én, megfordult és pillanatok alatt eltűnt a kanyarban, szép fehér foltos fenekét mutatva csak nekem.

Mire visszaértem az autóhoz besötétedett. Az úton számtalan nyúl vágott át előttem. Egy darabig ücsörögtek az út szélén, billegették hatalmas füleiket, majd lassan, minden mozdulatot megfontolva átugráltak a másik oldalra. 

A hajnal a Sasréti-tó mellett talált. A tó egykor víztározként szolgált, manapság visszahódítja a természet. A tó közepén lévő  kis szigetre takaros fahíd vezet. A szigeten pergola, tűzrakó hely. 

A vízről felszálló pára, a vörösre festett felhők alja és a megszámlálhatatlan madárhang képezte koncert adta a hátteret a frissen szedett medvehagymás reggelimhez. 

Sétáltam még egyet az Almamelléki erdőben, keresvén a tegnapi csodát, de a csoda elmúlt. A virágok bezárták szirmaikat, fázósan gubóztak össze, a színek eltűntek, a nap felhőkbe burkolódzott, én pedig kissé álmosan továbbálltam. Még megálltam fotózni a kakasmandikós erdőben, és végésétáltam a Surján-patak mellett.  Emitt szárcsák tottyantak a száraz nád között a vízbe, amott hattyúk illegették szárnyaikat. A távolban kócsag reppent a magasba.