Šumik erdőrezervátum

Ez a túra ígérkezett a tervezettek közül a legkalandosabbnak: két vízesés mellett halad el, láncokkal segített terepen. Összesen 6 km-es körtúra Bajgot parkolóból, a hegy szívéből indítva. 

Voltak kétségeim, hogy fogjuk tudni ebben az nagy hóban elérni a parkolót, meg amúgy is: rövid az a 6 km. Úgyhogy terveztem egy hosszabb, 16 km-es körtúrát a Locuson. Így  Ruse felől közelítettük a hegyet, letettük az autót az útvonal egy jól megközelíthető pontján és nekivágtunk az erdőnek. 

Elhaladtunk az aszfaltúton a házak között, majd az egyik épület mellett betértünk az erdőbe egy hóba taposott vékony ösvényen. Ami egész a szomszéd házig vezetett, majd eltűnt a semmiben. Meresztettük a szemünket, néztünk, jobbra, néztünk balra, vizsgálgattuk a térképet, sehogy sem tudtuk kitalálni, merre mehet tovább az út a nagy hóban. Mindenfelé fákat és érintetlen hófehér tájat láttunk. Így újra beültünk az autóba és megpróbáltunk közelebb jutni a parkolóhoz, immáron nem aszfalt, hanem kőzúzalékos úton. Meglepően jól járható volt, mint mondtam, ezeket is kotorták. 

A parkoló teljesen üres volt. . Érkezésünkkor sütött a nap, bár a parkolóba nem jutott le a fénye. Ez a kép a visszaérkezésünkkor készült, amikor már havazott.

A parkolóból kivezető út. 

A Lobnica patak fekete vize érdekes kontrasztott alkotott a táj puha fehérségével. Mint a gyermekek, úgy  belelkesedtünk ennyi szépség láttán. 

Kicsit bolyongtunk, hogy merre is kell menni, nem gondoltuk át a körtúra irányát. Először elindultunk balra, aztán pár száz méter múlva jobbra, majd kiderült, hogy mégis balra kell. Szóval felkészültek voltunk, de legalább többször is elsétálhattunk a csörgedező patak mellett. 

Végül rátaláltunk az útra. Kezdetben valami hószán által letaposott úton, ragyogó napsütésben haladtunk felfelé.  

Aztán lekanyarodtunk egy ember nem járta útra. Térdig süppedve lépkedtünk a szűz  hóban. Szemmel láthatólag erre már hetek óta nem járt senki, csak néhány szarvas lába nyoma kavarta fel néha a havat. Szerencsére itt már lefelé haladtunk. Közben nagy fellegek érkeztek a hegyek fölé, és szép, lassú pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Mire elértük a örtúrát kettészelő autóutat már sűrűn havazott. Itt eltöprengtünk, vajon menjünk-e tovább a vízesések felé, ahol az út már felfelé megy, nagy a hó, és lánsok is vannak? Mentünk. 

Kicsit megálltunk harapni valamit, de annyira hideg volt, hogy sokáig nem időztünk. Aztán egyszer csak emberi lábnyomokat pillantottunk emg a hóban, ami nagy segítség volt a későbbiekben, mert - bár az út jól láthatóan jelzett volt, mégis könnyebb volt belőni, merre is vezet az út a havas,  meredek hegyoldalon keresztül. 

A sziklásabb részeken láncokba kapaszkodva juthattunk túl. Jól jött a kapaszkodó. 

Elérkeztünk a függőhídhoz. Az út a kép jobb oldalán "látható". Vagy inkább sejthető. 

A látvány elképesztő, az érzés leírhatatlan!

Az út tulajdonképpen innentől kezd emelkedni, és izgalmassá válni.  A híd után kb két métert kellett szinte függőlegesen felfelé mászni a hóban. A kihívást az jelentette, hogy a hó alatt nem látszódott a kapaszkodó sem a kéznek, sem a lábnak. Így az, aki elől haladt felfedezte a terepet: gyakorlatilag kiásta az utat a következőknek. A hegyoldalban haladva sem volt könnyű törni az utat. A hó mély volt, az ösvény keskeny, de legfőképp láthatatlan, a folyó méterekkel a lábunk alatt kanyargott. Ha rossz helyre lépünk, esélyes, hogy egyenes belecsúszunk a kavargó jeges áradatba. 

Újabb átkelés a víz felett. 

Néha váltottuk egymást az első pozícióban. Próbáltam én is pár száz méteren keresztül. Jól elfáradtam. 

Közeledünk a Slap Veliki Šumik-hoz (nagy vízesés). 

A 24 méter magas Nagy Sumik vízesés. 

Itt következett az út legnehezebb pontja. Több 10 métert kell nagyon meredeken felfelé haladni, egy meglehetősen nehéz, technikás terepen. Elvileg lépővasakon kellene lépkedni, ám a hó alatt nehéz megtalálni elzeket. Úgyhogy először tisztítjuk az utat, keressük a jó lépési lehetőséget Szerencsére itt is van acélsodrony, ami segíti a kapaszkodást. Igaz, hogy a kesztyűm csúszik, csurom víz, tapogatom a hó alatt a lépővasat, a szemüvegem párásodik, ahogy lélegzem, izzadok, közben a hó a nyakamba hullik az égből. Mégis csodásan érzem magam. A többiek már felértek, onnantól enyhül az emelkedő. Elérjka  vízesés szélét, itt még felkapaszkodunk két sziklafal között, majd kis csaknem vízszintesen folytatjuk az utat a gyönyörű behavazott erdőn át. 

Látszik is, hogy nem tudok betelni a látvánnyal, számtalan hasonló kép készül, ez ezért tetszik, amaz pedig amazért. 

Végül 4 óra túra után visszaértünk a kiindulási pontunkra. Itt a táj most mégis más arcát mutatja, mint idnuláskor. Szeretem, amikor egy nap kétféle látványt produkál ugyan az a táj. 

Örülünk, hogy nem a 16 km-es útra jöttünk, necces lett volna ezen a terepen még sötétedés előtt teljesíteni. 

Az autónál gyorsan megebédeltünk, majd még csaknem világosban sikerült kiérnünk a hegyek közül.  

Črno jezero, avagy a Fekete-tó Pohorje hegységben

A Črno jezero 8000 éve, a jégkorszak végén keletkezett gleccsertó. Az idők folyamán elmocsarasodott, ám 150 évvel ezelőtt, Windischgraetz gróf, a környéki erdők akkori tulajdonosának nagyobb mennyiségű vízre volt szüksége egy vízicsúszda működtetéséhez, hogy minél több fát tudjon szállíttatni a völgybe. Ezért töltéseket épített és felfogta a Černjava-patak vizét, újra feltöltve a tavat. Ezen a csúszdán évente 15.000-30.000 köbméter fát úsztattak le 1838 és 1959 között. (megj: ha igaz a forrásom, akkor ez összesen kb 2-4 millió fa, ami egész hegyoldalak, erdőtömbök eltűnését jelenti 120 év alatt! Ebből minden esztendőben egy kisebb várost fel lehetett volna építeni. )

A Črno jezero-ban az évek során felhalmozódott növényi és állati eredetű szerves hulladék vastag, sötét iszapréteget képez, ezért a tó állítólag sötét tinta színű. Ebből mi most nem sokat érzékeltünk:  fagyott tetejét vastagon borította a hó. 

A tó alig 20 perc alatt megközelíthető Dom na Osankarici turistaház leégett romjai mellett található parkolóból. Mi kiegészítettük a környéken való bolyongással egy kb 5 km-es túrává, aminek a felét térdig érő hóban tettük meg.

Csodaszép volt!