Črno jezero, avagy a Fekete-tó Pohorje hegységben

A Črno jezero 8000 éve, a jégkorszak végén keletkezett gleccsertó. Az idők folyamán elmocsarasodott, ám 150 évvel ezelőtt, Windischgraetz gróf, a környéki erdők akkori tulajdonosának nagyobb mennyiségű vízre volt szüksége egy vízicsúszda működtetéséhez, hogy minél több fát tudjon szállíttatni a völgybe. Ezért töltéseket épített és felfogta a Černjava-patak vizét, újra feltöltve a tavat. Ezen a csúszdán évente 15.000-30.000 köbméter fát úsztattak le 1838 és 1959 között. (megj: ha igaz a forrásom, akkor ez összesen kb 2-4 millió fa, ami egész hegyoldalak, erdőtömbök eltűnését jelenti 120 év alatt! Ebből minden esztendőben egy kisebb várost fel lehetett volna építeni. )

A Črno jezero-ban az évek során felhalmozódott növényi és állati eredetű szerves hulladék vastag, sötét iszapréteget képez, ezért a tó állítólag sötét tinta színű. Ebből mi most nem sokat érzékeltünk:  fagyott tetejét vastagon borította a hó. 

A tó alig 20 perc alatt megközelíthető Dom na Osankarici turistaház leégett romjai mellett található parkolóból. Mi kiegészítettük a környéken való bolyongással egy kb 5 km-es túrává, aminek a felét térdig érő hóban tettük meg.

Csodaszép volt!

Črni vrh, avagy kirándulás a Pohorje gerincén

Ki hitte volna, hogy Budapesttől 3 órányi kényelmes autózással elérhető a Maribor feletti Pohorje hegység? Legmagasabb pontja a Crni vrh Fekete-csúcs, 1543 méterrel. Zöld fenyvesek, égig érő ősbükkösök, virágos rétek, gyors folyású patakok mellett kirándulhatunk, ha erre járunk. Úgy reméltük, talán havat is fogunk találni errefelé, hiszen a környék kedvelt síterepei is itt találhatóak.

Találtunk is, a hegy belsejében akár vádliig érő hóba is süppedhettünk, ha úgy akartuk. Vagy ha nem, néha akkor is. 

A hegy lábától hosszasan kanyarognak felefelé a szépen karbantartott aszfaltozott utak. Majd, ahogy egyre beljebb hatolunk a hegybe, az út murvásra vált, de ez nem gátolja meg a helyi erőket abban, hogy éppúgy lekotorják a hótól, mintha aszfaltozva lenne. Még újabb kavicsréteget is szórnak a tetejére a jobb tapadás érdekében. 

Amikor érkezésünkkor megláttuk a hóviszonyokat, kicsit kételkedtünk abban, hogyan és mennyit fogunk tudni túrázni. Szállásadónknál érdeklődtünk, vajon járható-e a Sumik vízesések körtúra? Mire összecsapta a kezét, háromszor megfordult a sarka körül, a bal válla mögött hátraköpött és inkább  ezt a másik utat javasolta.  

Így aztán egyik nap Ribniška koča felé vettük az irányt, ahova  nem volt nagy kihívás a tesóm autójával feljutni. A sífelvonók legnagyobb meglepetésemre nem üzemeltek, de ez minket mit sem zavart, nem síelni jöttünk, hanem kirándulni egyet a szép havas hegytetőn. 

Egész Kope-ig sétáltunk, megcsodáltuk Črni vrh panormáját, majd visszasétáltunk. Az utat ratrakkal letaposták, kényelmesen járható volt, nagy szintkülönbséget sem keleltt leküzdeni. Ami kihívás volt, az a széllel párosított -10 fok. Folyamatosan mozogni kellett, különben jéggé fagytunk volna. A csúcs környékén egyre több sétálgató emberrel is találkoztunk, de azért nem volt nagy tömeg. Ami inkább zavaró volt, hogy  és 3 motoros szán többször is elhúzott mellettünk, jó nagy zajt és bűzt hagyva maguk után. Volt, hogy a síelőket is ők húzták fel a hegyre, mivel a felvonó nem üzemelt. Kope már inkább hasonlított igazi síközpontra, a parkoló tömve volt, a két pályán azonban eloszlottak az emberek, nem volt tömeg. Gondoltuk iszunk egy forró teát, vagy kávét, de meglátva az árakat és a nyüzsgő tömeget, jobbnak láttuk visszafordulni.  

Végül egész hamar megtettük a 10 km-t, és korán visszajutottunk az autónkhoz, így tettünk még egy kitérőt a Ribniška jezero felé, amiből így behavazva csak annyit láttunk, hogy van egy tisztás a törpefenyők között. 

Ribniška koča panormája észak felé.

 

Črni vrh panorámája

A cél: Kope

A távolban a gyárkéményből kiáramló gőz mozdulatlanra fagyott. 

Úton a Ribniška jezero felé

Visszatekintve

Ribniška jezero - a tóból most nem sok látszódott.