Pókhálósmoly?

 

Az utcánkban sétálva lettünk figyelmesek egy fára, mely a tetjétől a talpáig fehér selyembe volt burkolva. Döbbenten álltunk és néztük, hogy mi ez? Aztán a szövedékek között megpillantottuk a számtalan zöld kis hernyót. Kutakodtam kicsit az interneten és a sok találat között valamelyik pókhálósmoly faj tűnik a legvalószínűbbnek. Más tipp? 

A pókhálós molyok gyakori gazdanövényei például a kecskerágó, alma, körte, cseresznye, de más lombhullató fákon is előfordulnak. A  hernyók sárgás-fehéres színűek, fekete fejjel. A lárvák sűrű, pókhálószerű szövedéket készítenek a tápnövényeken, gyakran teljes bokrokat, fákat beborítanak vele, majd tarra rágják azt. A pókhálós molyok fejlődésüket már június elején befejezik, tovább nem táplálkoznak,  és csak a következő évben károsítanak ismét. Táplálkozásukkal gazdasági kárt nem okoznak, egynemzedékűek, a leveleitől megfosztott növény pedig hamarosan ismét belombosodik. A látvány mindenképpen érdekes, megdöbbentő, ugyanakkor lenyűgöző, még ha első pillantásra gusztustalannak tűnik is. 

A kifejlett moly 1-2 cm, fehéres, világos színű, fekete pöttyökkel a szárnyukon. 

Hód a tóban

Egy nyomasztó munkanap után felüdülésképp a hódok felé vettem az irányt. Egyrészt kíváncsi voltam, most is sikerül-e megfigyelnem néhányat ténykedése közben, másrészt csupán a Duna és a part menti fák látványa is megnyugtat. 

A kocsiból kiszálva rögtön megcsapott a forróság. A talaj keményre száradva, de a fák még tartják magukat, nem lógatják kókadtan szomjazó leveleiket. Itt nem. Még. A meleget a szél tette elviselhetővé, no meg a késő délutáni órákra már hűlt pár fokot a levegő. Bóklásztam kicsit az erdőben erre-arra, de nem sok  kedvem volt átvágni a susnyáson. Igaz, szúnyog is csak kevés akadt, a vékony nadrágon áthatóló szederindák és csalánok rémképe mégsem tette vonzóbbá a lehetőséget. Mégiscsak túranadrágba és gumicsizmába kellett volna jönnöm!

Így hamarosan a kis öböl felé kanyarodtam, ahol múltkor hód koma legelészett. Most kiszáradt tó látványa fogadott, a mederben a nyomok mutatták, hogy forgalom azért van még erre. 

Mégsem tartottam valószínűnek, hogy itt fogja tölteni az estéjét a hód, hisz nem nagyon tud hova menekülni vész esetén. Így aztán a szomszédos tó felé pislantottam. Talán ott több a víz.

Úgy is volt. Igaz, a partoldalba vájt hód oduk szája már szabadon tátongott a bokrok alatt. 

Nem kellett sokáig ücsörögnöm, hamarosan észre is vettem őkelmét, amint a tó közepe felé tart. Egy ponton letanyázott és falatozni kezdett. Hatalmába kerített a vadászat izgalma és nekiindultam becserkészni. 

A tó partján megálltam, és arra gondoltam, ha lépek még egyet,  vajon úgy járok-e, mint a Bakonyban, ahol a cipőm beleragadt az ingoványba? Óvatosan megpróbáltam. Szerencsém volt. A tó alja agyagos volt, nem süppedt, csak a felső  8 cm volt iszapos. Így még beljebb tudtam óvakodni, végül már bokáig vízben álltam. Hódunkat nem nagyon érdekelte, hogy ott vagyok, teljes biztonságban érezte magát a víz közepén. Nekem pedig volt olyan szerencsém, hogy egy jó pozícióban lévő kidőlt fatörzsre telpedhettem, így kényelmesen fotózhattam az állat számára biztonságos távolságból. 

Időről időre lebukott a víz alá, felmarkolt egy nagyobb moszatkupacot, majd kiemelkedve a vízből az ételt két mancsa között tartva majszolgatott. Ezt a tevékenységét ismételte több, mint egy órán kereztül. 

Fül és orrnyílásait a víz alatt teljesen be tudja zárni. A szemére pedig speciális harmadik réteget, pislogóhártyát  húz. Jellemzően 3-5 percet töltenek a víz alatt, de extrém esetben akár 15 percet is kibírnak.  Ekkor lelassítják anyagcseréjüket. 

Épp azon töprengtem, vajon egyedül uralja-e ezt a kis tavat, amikor megjelent egy újabb állatka, és játszani hívta falatozó barátunkat. Hódocskánk ezt igen rosszul viselte, durva kaffanással támadott a másikra, aki jobbnak látta kereket oldani, és más elfoglaltság után nézni. 

No, ezután újra egyedül uralta a moszat mezőt, folytatta a békés rágcsálást. 

Bajszán ott billeg a (moszat)morzsa.

Már erősen sötétedett, mikor végre jóllakot, s békésen távozott. Én is kifelé vettem az irányt a tó és a Duna között fekvő gáton keresztül.

Jól megfigyelhető az a járat, amit ezen töltésen keresztül jártak ki a hódok.

Épp át akartam lépni rajta, amikor arra lettem figyelmes, hogy a Duna felől egy hód épp ki akar mászni a vízből, hogy átkeljen a szárazföldön és a másik oldalon a tóba vesse magát.

Ám úgy tűnik észrevett: nagy óvatosan visszafordult és a Dunán felfelé kezdett úszni. Én pedig a szárazföldön mentem utána. Többször úgy észleltem, hogy szeme sarkából rám-rám néz, szinte hívogatva, vajon követem-e. Próbáltam a fák takarásában rejtőzve haladni vele párhuzamosan. Mikor úgy érezte, jól elcsalogatott az átjárótól, lebukott a víz alá, és visszafelé kezdett úszni. Hóhó, ravasz kis barátocskám - gondoltam magamban - nekem is van annyi eszem, mint egy hódnak!

Gyorsan visszaszaladtam a gáthoz, és elrejtőztem a fák közé. Óvatosan pillogtam ki az ágak közül, és hamarosan meg is jelet hódunk. Gyanakodva forgatta fejét a nejáratnál, már majdnem kijött, amikor meggondolta magát, lebukott a víz alá és eltűnt. Hiába vártam rá, hoyg újra megjelenik, többé aznap már nem jött.

Mégiscsak túljárt az eeszemen!

Énekes rigó

Fekete, vagy énekes? 

Az énekes rigó nem a fekete rigó tojója, mint ahogy azt esetleg gondolja az egyszeri nézelődő. A fekete rigó hímjének tolla fekete, csőre és szemgyűrűje sárga. A tojó sötétbarna színű. 

Az énekes rigó háta barna, mellkasa krémszínű, barna pöttyökkel. A tojó hasonló színű, csak fakóbb. Az énekes rigó kisebb termetű, mint a fekete rigó, s a farktolla is rövidebb.  Mozgása szaggatottabb. A fekete rigó fürgébben ugrál, farkát gyakran fel-le billegeti. 

A fekete rigóval kertekben, városi parkokban is találkozhatunk, jól alkalmazkodott az emberi környezethez. Az énekes rigó inkább csendesebb erdei környezetben, ligetekben, bokros részeken él. 

Tekerményes énekes

Az énekes rigó éneke pergőbb, mint a fekete rigóé, az egyik legtechnikásabb énekesmadarunk. Jellegzetessége, hogy egy-egy strófát elismétel kétszer, háromszor is, és csak aztán énekel másikat. 

Egyetlen hím akár több, mint 100 különböző dallamot is megtanulhat, és képes utánzó hangok – például telefonhangok vagy más madarak éneke – bemutatására is.

Az énekes rigó népi nevei - énekes-, dalos-, nyári-, éneklő rigó, tekerményes rigó, húros, húrosmadár - is a dalával van összefüggésben. Szokták még erdőrigónak is hívni. 

A „tekerményes rigó” népi elnevezés a háromszéki tájszóhasználatból származik. A „tekerményes” szó jelentése a tájszóban „csavarintott”, „tekerített”, ami utalhat a madár énekének változatos, csavarodó dallamaira, amelyek olykor kanyargós vagy imitációs „tekergést” mutatnak.

Tehát ez az elnevezés az énekes rigó jellegzetes, dallamos, pergő-éneklésére utal, mintha a dallam „megcsavarna”, „meg-tekerne” egy sor hangot.

A csigatörő

Az énekes rigó jellegzetes  és különleges szokása, hogy az apróbb házas csigákat gyűjti és azokat a csőrében egy arra alkalmas helyre (kőhöz, köves úthoz pl.) viszi és ott magasra emelve hozzáverdesi, feltöri és úgy fogyasztja el. Ha egyszer már bevált az eszköz, akkor szívesen használja legközelebb is ugyanazt a követ a feltörésre. 

Azt is megfigyelték, hogy a csigatörő viselkedés tanulás útján alakul ki az énekes rigóknál. Ugynakkor a fekete rigó nem tudja eltanulni ezt a technikát, inkább elrabolja énekes társától a feltört csemegét.

Forrás: mttmuzeum.blog.hu - A csigakopogtató nyomában

Szerelem, termékenység, újjászületés

A rigó énekét az ír és az angol folklórban gyakran szerelem és termékenység jelképének tekintették. Spirituális értelemben dalát a női vágyakozással és a termékenység ciklikus erejével hozták kapcsolatba.  The Song Thrush in British Folklore

Védett faj, Magyarországon természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

Elvarázsolt erdő a Beliczay-szigeten

Már egy hónapja vastag nyárpihe takaró fedi az ártéri erdő alját, egész különleges hangulatot kölcsönözve a tájnak. Talán az eső hiánya teszi, hogy nem tűnik el ez a fehér pihedunyha. 

Tavasszal az erdő alját a hóvirág és a csillagvirág lepi el, majd  keltike tenger következik. Áprilisra térdig jártam az aljnövényzetben, alig találtam meg köztük a nyári tőzikéket, majd a mocsári nőszirmot. Nem is akartam a csalánoson átvágva belépni az erdőbe. Legnagyobb meglepetésemre ezen a részen csak elvétve akadt egy-két méteres csalán.  Inkább facsemeték nyújtogatták gyönge ágaikat. 

Szarvasbogár keresőben

Beindult a szarvasbogarak nászrepülése. Felbicajoztam a Normafa felé, hogy megfigyelhessem repülésüket, hátha még abban a szerencsében is részem lesz, hogy tudok készíteni repdesős fotót is róluk. 

Még jócskán világos volt, amikor bicajozás közben azt vettem észre, hogy egy szép példány repül szembe velem, hatalmas kitárt duplafedeles szárnyakkal. Az utolsó pillantaban vettem észre, nem tudtam kikerülni, így egyenest a hasamnak repült.

Onnan a bokrok közé pattant, nagy rémülten halottnak tettette magát.

A kékórát a Tündér-szikla tetején ücsörögve vártam meg, miközben az allant elterülő tájat bámultam. 

Majd egy kis tisztásra vonultam, és vártam, hogy jönnek-e a bogarak. Jöttek, repültek, néztem, de jóval a fejelm felett repdestek. Lassan rám is sötétedett, így hazafelé indultam. Az egyik fa közelében újra repdesésre és zúgásra lettem figyelmes. Számtalan szarvasbogár csapkodó szárnya keltette a zajt, csak úgy döngött tőlük a tölgy. Csodálatos érzés volt közöttük állni és figyelni ténykedésüket. 

Szarvabogár nőstény

Vörösbegy

 

Szép madár a vörösbegy,

nincsen rajta fölösleg. 

Kedvence a rumos meggy, 

szép madár a vörösbegy.

Részlet Varró Dani: Badar madárhatározó c. verséből

A vers első és utolsó sora tökéletesen igaz, a többiről azért lehetne vitatkozni. Mivel vonuló madár, valószínűleg kell magára tartalékot gyűjtenie az útra. Vonuló példányaival ősszel és tavasszal találkozhatunk hazánkban. Októberben van itt a legtöbb madárka, ekkor lépten-nyomon a szemünk elé kerülhetnek akár a kertekben, akár a városi parkokban is. 

Táplálékát ősszel és télen képezhetik a (nem rumos) bogyók. Talán ezért is hívják még csipkemadárnak. Alapvetően azonban pókokat, legyeket, rovarokat eszik. Előszeretettel követi a kertben ténykedő embereket, de akár a turkáló vaddisznókat is abban a reményben, hogy valami finomság kerül elő ténykedésk során a földből. 

Mi a kertben ücsörögve lettünk figyelmesek rá, amint a közeli bokrok ágairól figyelt minket. Egész közel jött hozzánk, ezeket a képeket egy 75mm-es objektívvel tudtam elkészíteni. 

Nagyon békésnek és barátságosnak látszott, de úgy olvastam, területüket annyira agresszíven védelmezik, hogy sokszor végződik az egyik egyed pusztulásával. Megtámadhatnak akár egy földre dobott piros tárgyat is, ha betolakodónak nézik. 

A nagy korai halálozási arány miatt átlagosan csupán 1-2 évig él, de az interneten olvastam 13, illetve 19 éves példányokról is. 

Forrás: madarpark.hu 

A vörösbegy az Egyesült Királyság nemzeti madara 

Az angolok számára olyan a vörösbegy, mint nekünk a fecske, vagy a gólya. Úgy tartják, a vörösbegy a kertészek barátja. Állítólag az angol kertek sövényeit is a kedvükért ültették, minél többen fészkeljenek lombjaik között. Mint mi is megtapasztaltuk, akár pár méterre megközelíti az embert, talán ezért is érzik az angolok annyira  közel magukhoz ezt a madarat, hogy emberi nevet is adtak neki: gyakori, hogy Robin Redbreast-nek, vagy röviden csak Robin-nak hívják. A név már a 16. században is haználatos volt. 

Robinként gyakran az angol népmesék és gyerekkönyvek főhőseként szerepel.

Little Robin Redbreast sat upon a tree,

Up went Pussycat, and down went he;

Down came Pussycat, away Robin ran,

Says little Robin Redbreast, "Catch me if you can!"

Little Robin Redbreast jumped upon a wall,

Pussycat jumped after him, and almost got a fall;

Little Robin chirped and sang, and what did Pussy say?

Pussycat said, "Mew," and Robin flew away.

Az angol vidéken a képeslapokon, ajándéktárgyakon gyakran jelenik meg a vörösbegy.   Az 1800-as években a postások vörös kabátot hordtak, ezért vörösbegynek (is) nevezték őket. A képeslapokon szereplő, csőrében levelet tartó madár így a postást jelképezi. 

Miért lett vörös a madárka begye? 

Valójában nem is vörös, hanem narancsos színű, de a történetek lényegén mindez nem változtat. 

Több kereszténységgel kapcsolatos monda is kering erről. Az egyik Jézus születéséhez, a másik a halálához fűződik. 

A Bird Spot oldal szerint:

„He went over to the dying fire and flapped his wings hard …
… until they glowed bright red again.
… A flame suddenly burst forth and burned the little bird’s breast a bright red.”

Jézus születésekor Mária a kisdeddel a kihunyó tűz mellett üldögél, s aggódig, hogy ha a tűz elalszik, gyermeke megfázik a hidegben. A madár Mária hívására érkezik, szárnyaival újra életre kelti a kihunyni készülő tüzet, majd egy lobbanás megperzseli a mellét – ettől lesz jellegzetesen vörös, amint azt Mária áldásként meg is jegyzi.

Ernest Ingersoll Birds in Legend, Fable and Folklore c. művében leírt történet  szerint a vörösbegy, akit korábban csak szürkének hívtak, meglátta Krisztust a kereszten, s megérezte fájdalmát, amit  töviskoszorú tüskéi okoztak neki. Elkezdte kihúzogatni a tüskéket Krisztus fejéből. Az egyik kihúzásakor a Szent vérének cseppje ráhullt a mellére, és az azóta is piros maradt.

Egy walesi népmonda szerint: 

„He brings cool dew in his little bill,
And lets it fall on the souls of sin;
You can see the mark on his red breast still
Of fires that scorch as he drops it in.”

A megperzselődött mellkasú madárról például a The Welsh Fairy Book c. könyvben olvashatunk. 

„A walesi kisfiú egy vörösbegyre dobott követ.
'Kedves fiam,' szólt hozzá a nagymama, 'nem hallottad a lángoló pokol veremről, és hogy ez a könyörületes madár harmatcseppeket visz a bűnös lelkeknek, hogy csillapítsa tűzüket? A mellén ma is ott láthatók a tüzek nyomai.'”

Számos nép legendáiban  szerepel még a vörösbegy, ezekről itt olvashatunk részletesen. 

Ugyanakkor Európa néhány országában a vörösbegyeket ínyencségnek tekintették és vadászták is őket. 

  

Két nap a Bakonyban

Bakonybél melletti parkolóban hagyva az autót a piros jelzésen indultam útnak. Terveim szerint a Vörös János-séd melletti árnyas völgyben kóborlok majd egész a Hubertlaki-tóig, majd az erdőben visszabóklászom  a kiindulási pontomhoz, és onnan napnyugtára felmászok a Kőris-hegyre. A terv nem tűnt kivitelezhetetlennek, és majdnem így is történt, csak nem napnyugtára, hanem napkelte után értem a kilátóhoz, közben pedig aludtam egyet a völgy egyik kellemes rétjén. 

No de ne vágjunk a dolgok elé, nézzük szép sorjában. 

Kellemes langyos időben indultam útnak a Gerence-patak mellett, majd hamarosan lekanyarodtam a Vörös-séd mentén vezető kis útra. Szép, vadregényes ösvény vezet a kiszáradt patakmeder mellett. Tavasszal biztos sokkal szebb lehet! - gondoltam magamban. Most leginkább derékig érő csalán és méteres falgyom (csalán féle invazív növény) szegélyezte az ösvényt és a patak partját. 

falgyom

Ugyanakkor számtalan madárka repdesett a fák között. Jó ideig lesben álltam, és figyeltem hangos ténykedésüket.

Az erdőben rajtam kívül más nem járt, amin meg is lepődtem. Szombat lévén nagyobb forgalomra számítottam (a nem túl) forró nyári nap ellenére. Persze nem bántam, hogy egyedül vagyok, legalább jobban elmerülhetek az erdő neszeiben. 

Vörös János-séd

Hamarosan elértem a séd vége felé található mocsaras részt, ahol szerencsére már víz is csordogált. Körbejártam a nádassal benőtt tavacskát. 

A legszembeötlőbb jelenség a hatalmas sászsombékok voltak. 

A naposabb részeken szökőkútszerű gömböt alakítottak. 

A patak mellett óriás tojásokká nőve sorakoztak, tetejükön kis pamacskén nőtt a friss hajtás. 

A part menti ösvényeken szép számban nőtt a zsurló. 

 

Szépen mutatott az árnyékos erdő alján a levelei között átszűrődő napfény. 

 

A nap által jobban ért szegélyeken találkoztam babérboroszlánnal és farkasboroszlánnal is. Szemmel láthatóan jól érzik magukat a Bakony árnyas bükköseiben, gyertyános-tölgyeseiben.

A babérboroszlán veszélyeztetett faj, természetvédelmi értéke 50 ezer forint, a farkasboroszláné 10 ezer. Hazánkban leginkább a Bakonyban, helyenként a Vértesben és a Keszthelyi-hegységben nő. 

 

Tavasszal: balra a babérboroszlán virágzása, jobbra pedig a farkasboroszlán rózsaszín virágai. 

 

A babérboroszlán termésének színe fekete, a  farkasboroszláné  piros. Mindkét boroszlán mérgező. 

Jó órába beletelt, mire körbejártam a kicsi tavacskát. Sajnos közben felzavartam néhány szarvast is, riadtan menekültek előlem az erdőn át. Mire elértem a tó másik végét, egy szlovák túracsoport is beért. Legalább negyed órán keresztül csak jöttek és jöttek, és még mindig jöttek. Sehogy sem akart elfogyni a sok ember. Sőt, éppen a tó melletti elágazásnál táboroztak le és várták be a csapat másik felét. No, tovább nem mennek -  gondoltam - addig a mocsár szélén réti kakukktormát fotózok!

 

Közben felfedeztem a sarkvirág néhány példányát is, így ennek fotózásában is elmerültem. 

 

Nem egyszerű észrevenni ezeket a kecses, fehér színű virágokat a leveleken átszűrődő nap fény-árnyék játékában. 

A nap fent említett játéka a patak vizén is vibrált, szinte hipnotizált, percekig figyeltem idegnyugtató játékát. 

A szlovák túracsapat még mindig nem távozott, így letettem a közeli halomsírok felkereséséről és az ellenkező irányba, a vízfolyás mellett folytattam az utam. Ilyen szép, mohával benőtt zsombékok zöldeltek a csillogó víz közepette. Egy helyen átugrottam a patakot, legnagyobb meglepetésemre a másik oldalon annyira süppedős volt a part, hogy bokáig merültem az iszapban. Hangtalan surranással húztam ki a lábam, ami  azt jelentette, hogy a cipőm bizony bent maradt! Fél lábon egyensúlyozva próbáltam zoknimat és lábamat tisztán tartani, és mindeközben a cipőmet kibányászni a sár mélyéről. Szerencsére sikerrel jártam! Zoknim mégsem úszta meg, sáros lett, így levettem és meztelen lábfejelemt dugtam vissza a cipőmbe, a zoknit pedig a hátizsákomra kötöztem. 

Majd elindultam a Hubertlaki-tó felé egy erdészeti úton. Az erdőben szárazon csörgött az avar. Nagyon hiányzik már az eső a földnek, pedig az előrejelzések szerint nincs sok remény erre! Hm. Mégis, milyen orrfacsaró rohadó mocsárszag terjeng! Követ mindenhová! Elég sokára jöttem rá, hogy a szag forrása a zsákomra kötött zoknim. 

Sarkvirág hagymás fogasírral  és kisvirágú nőszőfű

Kicsit megkésett tavaszi lednek?

Sajnos itt is ész nélkül vágják a fákat, mindenfelé friss traktornyomokkal találkoztam. Ráadásul az erdészeti út, amin haladtam, nem is egysávos volt, hanem egyenesen kétsávos. Úgy éreztem magam, mintha nem is erdőben, hanem egyenesen a Nagykörúton lennék. Talán előnyére írhatnánk az itteni favágóknak, hogy szálaló favágást végeznek. Igenám, de ez azzal jár, hogy a traktorral nem egyetlen helyen közlekednek az erdőben, hanem arról leágazva, kb 5 méterenként hatolnak be a fák közé, gondolom azért, hogy a kiszálalat fákat onnan gyorsan kivonszolják. A most megszavazott erdőtörvénynek hála, még rosszabb lesz a helyzet. 

Hubertlaki-tó

Utam következő állomása a Hubertlaki-tó volt. Itt már számtalanszor jártam, de nem tudtam kihagyni most sem. Partján elfogyasztottam kései ebédemet és kimostam a zoknimat is. (Mint másnap kiderült, nem sikerült maradéktalanul: hazafelé tartva felvettem páromat a Bah Csomópontnál, s majd kifordult az autóból az illat miatt.) 

A bakonyi Gyilkos-tó látványa most is lenyűgözött, a part nyugalma elandalított, a nap kellemes melege pedig délutáni ejtőzésre bírt. Pihentem egy keveset, majd a parkoló felé indultam. 

Az estém

Mire elértem a parkolót alig bírtam vonszolni magam. Pedig nem volt hosszú az út, nem volt megeröltető sem, nem tettem meg hatalmas szintkülönbségeket. Mégis úgy éreztem, egy tapodtat sem tudok tovább menni, nemhogy felmászni 700 méter magasra. Így aztán autóba ültem, és a közeli Bakonyszücsre mentem, feltölteni vízkészleteimet. Nagyon tetszettek a falvak takaros kis házai, rendezett portái is. 

Visszatérve a völgybe éjszakai szálláshelyet kerestem. 

Keresgélés közben botlottam bele ezekbe az állatokba. 

Úton a Kőris-hegyre

Másnap kora hajnalban ébredtem, gyorsan összekaptam magam és rövid torna után már útra is keltem a kilátó felé. Úgy terveztem 4, max 5 km, másfél óra alatt megteszem. Szép volt a hajnali erdő, lágy fények cikáztak az ezüst rözsű bükkök között. 

Sajnos az út többször vezetett rá széles, murvás, vagy aszfaltos útra, de azért voltak nagyon szép, vadregényes erdei ösvények is. 

Végül több, mint 7 km megtétele után felértem a kilátóhoz, ahonnan kissé csalódottan néztem körül. Leginkább a fák tetejét lehetett látni, és a horizontot. Gondolom egy felhősebb időben látványosabb a panoráma is. No, sebaj. Megreggeliztem, majd elhatároztam, hogy visszafelé az összes közelben  fellelhető barlangot megszemlélem. 

A barlangok

A csúcsról az  első barlanghoz vezető út meglehetősen merdek, izgalmas és látványos út. Kőris-hegyi ördöglik a Bakony legmagasabban nyíló, egyben legidősebb barlangja. Függőlegesen nyúlik a mélybe. Nekem sehogy sem akaródzott volna leereszkedni a bizonytalanul hangzó álfenékre.  

A Futómacskás barlang víznyelőbarlang. Népi neve Eleven-förtés, mivel a függőleges kürtő felülről eldugulhatott, és időszakos tavacskák, dagonyák alakultak ki benne. A kutatók a 80-as években több víznyelőt is kibontottak, és feltártak. Ezek egyike a Futómacskás-barlang, mely azonban most felülről fém kapuval le van zárva.  

Medve-barlang igazából egy hatalmas sziklatömb, melynek réseibe bepillantva képzelhetünk üregeket a tömb belsejébe, de én bemenni oda nem tudtam egyik oldalról sem. 

Odvas-kői-barlang - látványos, 20x10x3 méteres sziklaüreg. Egykoron  áldozati helyül szolgált a kereszténység elől menekülő  pogány őseinknek, valamint Savanyú Jóska is rejtőzött is a bandájával.

A barlangban most leginkább denevérek telelnek és ülik nászukat, a tájékoztató tábla legalább ötfélét felsorolt. pl: törpe és barna hosszúfülű denevér).

Állítólag a barlang tetejéről szép a kilátás, én ezt elmulasztottam megnézni. 

Végül összesen 16 km-es túra keletkezett, 11 órakor már az autóban ültem, megebédeltem, majd  hazafelé robogtam.