Feltöltődés hosszú napok után

Reggeli látvány az Árpád-hídról

 

A keddi napokhoz nem nagyon fűlik a fogam. Hosszú is, fárasztó is, így muszáj kitalálni valami kiegészítő motivációt, amiből erőt meríthetek. 

A reggeli induláskor most még épp végignézhetem a napkeltét: amilyen gyorsan mászik fel a nap az égre, olyan gyorsan zúdulok le  bringával a hegyről. Csíp a hajnali hideg levegő, behúzom a nyakam a sálamba, feljemre húzom a jó meleg fülvédőt. Az út hosszú, kb.1 óra, de legalább ilyenkor még nincs forgalom. Most, hogy hidegebbre fordult az idő még a Margit híd is üres, a szigeten pedig végre nem előz meg senki, békésen ringathatom magam abba a hitbe, hogy én vagyok a leggyorsabb. 

Mire megérkezem a munkába, kimelegszem. Belevetem magam a tanításba, a diákok engedelmesen dolgoznak, figyelnek,  gondolkoznak. Úgy a 6. óra után elfáradunk. Ők is és én is. Félóránként kérdezik, mikor megyünk már haza? Pedig tudják, 4 előtt nem (10 tanóra! Őrület!)! Így aztán taktikát váltok: aki elkészül a feladattal, az mehet haza. Rá is kapcsolnak, nincs többé nyafogás, dolgoznak, mint a gép. Sokan befejezik 4 előtt, a lemaradóknak segítek, keressük a hibát a kódban, nem fog az agyam, végül mindenkinél lefordul a program, hurrá! Mehetünk!

Kikapcsolom zakatoló agytekervényeimet és a Duna-part felé veszem az irányt. Ezúttal a Népsziget melletti szennyvíztisztító mellett zötyögök a töltésen. Szépen sárgulnak a fák, mögöttük megcsillan a folyó vize. 

Elhagyva a szennyvíztisztítót igazi ártéri vadonban találom magam. 

Rejtélyes betonbunkerek az erdő bejáratánál. Tán graffitisűrhajó. 

Gyönyörű ártéri erdő, odabent kb. másfél méter magasságig sárosan szürkék a fák, gondolom eddig ért a nyári árvíz. 

Kiülök kicsit a parti kövekre, lassan oszlik a feszkó bennem, béke van, csend és nyugalom. Kajakosok húznak el mellettem teljes erőbedobással, jó nézni az evezés ritmusát. 

Nagyon meditatív az egész élmény, váratlanul visszacsöppenek a nyárba, hangulatok, képek táncolnak a szemem előtt. 

A bringa kereke időnként mélyen süpped a homokba, tolni kell. Jól esik a séta is. 

A Duna vízállása most extrém alacsony.

Végül apróságokat fotózok a parton, teljesen belemerülök, megszűnik tér és idő, csak az itt és most van. 

Hazaindulok. Innen még másfél óra, jó része felfelé. Tudom, hogy Margitsziget végétől tömeg lesz és utálni fogom kb. a János-kórházig. De majd a Dunára gondolok...