Délelőtt a belvárosban még sűrű ködben araszoltunk Pilisszentlászló felé. Elhagyva azonban Szentendrét ragyogó napsütésben értünk a jelzett falu focipályája mellé. Leparkolva az autót a többi ott sorakozó járgány mellé, vidáman indultunk útnak a zöld jelzésen.
Ahhoz képest, hogy mennyi autó ált az út mellett, meglepően kevés kiránduló csapattal találkoztunk. Az erdő csodaszép őszi színekben pompázott, nyoma sem volt a ködnek.
Hátranézve meglepve tapasztaltuk, hogy az erdőbe beszűrődő fény selymes csóvákba vonja a fákat.
A völgy még vastag felhőpaplanba takarózott, pedig már dél felé járt az idő. Az egykori vadászösvény végén nem látszott a táj. Valahol ott kanyarog a Duna is a köd alatt.
A meredek sziklafalból szinte vízszintesen kezdett kinőni ez a fa.
Vakító sárga színekben pompázik a bükkös. Izgalmas volt a lombkorona és az ezüstös törzsek kontrasztja.
A Jenő kunyhótól erdészeti úton, aranyfényű tölgyerdőn keresztül vezetett az utunk.
Leereszkedtünk a Lepence - patak völgyébe.
Jé! - itt már jártam egyszer.
Végül az erdészeti út a hegy lábánál vezetett ki. Épp naplementekor érkeztünk vissza a focipályához. Ez az elhagyott lakókocsi meglehetősen szürreális látványt nyújtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése