Arka-vögye

 

Boldogkőváralja vár parkolójából indultunk Arka felé. Elhaladtunk a vár sziklájának lábánál, a vár, mint egy hatalmas hadihajó meredezett a fejünk felett, lábaink alatt pedig a falu házai bújt meg békésen a színes lombok alatt.  

Leereszkedtünk a dombról, elsétáltunk a temető mellett, és rátértünk az Arkára vezető aszfaltútra. Kicsit bánatos voltam az aszfalt miatt, de az út kis forgalmú és a patak mellett vezet, szép őszi erdőben. 

Arka takaros kis falu, régi parasztházainak többsége  szépen fel vannak újítva. Amúgy ez csaknem az összes zempléni falura jellemző. 

Na jó, ez még megmentésre vár!

A falut elhagyva a kék jelzésen beértünk az erdőbe, ahol keskeny és sáros út vezet le az Arka-patakhoz.

Kényelmes, csaknem vízszintes ösvény kanyarog végig a víz mellett. Érdemes kicsit elidőzni a folyócska partján. 

A nedves időnek köszönhetően előbújtak a szalamandrák is. Jó sokat láttunk az erdőben is, a pataktól távolabbra eső területeken. 

Az Arka-patakot több helyen is a hegyről lefutó vízfolyások táplálják. Az egyik mellett kanyargós erdészeti út vezet. Ezen indultunk el felfelé. 

Mohával fedett sziklák, sárguló, vörösödő őszi falevelek alkotta kombó nyűgözött le. 

Az erdőben végtelen nyugalom honolt. A fákról pergő vízcseppek ütemes zaja adta az egyetlen zajt. Néha megálltunk és füleltünk. 

Emitt most őzek vágtak át a fák között, amott egy szalamandra szaladt tova az avarban. 

Itt a fának is füle van!

Közben lassan ránk sötétedett, így visszafelé vettük az irányt, és másnap Mogyoróska felől indultunk a kéken, hogy arról az oldalról is megszemléljük a völgyet. 

A patakvölgy itt is csodaszép őszi erdőben kanyargott. Az idő kissé szottyos volt, mégis hamar kimelegedtünk, ahogy a víz mellett lépdeltünk. Lekívánkozott rólunk a kabát. 

Említettem Péternek, hogy kicsit módosítottam a megbeszélt  túraterven, ma is lekanyarodunk egy vízfolyás mentén vezető erdészeti útra. Ő gyanútlanul  bólogatott és ballagott tovább, csendesen élvezve az erdőt. Az út itt is ismételte az előző napi látványt. Mohás sziklák, vörösödő avar, mély csend. Az út a térképen jól látható, az erdőben azonban inkább csak sejteni véltük.

Ekkor megjelent köztünk a Kommunikációs Zavar. Amit persze ebben a pillanatban még nem sejtettünk, bár tudhattuk volna előző túráink tapasztalatai lapján. 

Az úgy van, hogy az útvonalat többnyire én tervezem, vezetem, társam pedig élvezi a tájat, és rendszerint fogalma sincs melyik hegységben vagyunk egyáltalán. Időnként azonban szükségét érzem tájékoztatni az úttal kapcsolatos gondolataimról, illetve csak kimondom hangosan, amit tervezek, ha már nem egyedül megyek: "Még egy kilométer az úton, aztán megkeressük a sziklát."

Csendben lépdeltünk felfelé, közben  elértük a ködhatárt, a felhők lassan bekúsztak a fák közé, kékes párával vonva be az erdőt. No, hát megérkeztünk, itt az út vége,  innen még egy kilométer a szikla, onnan még vissza kb. egy tizes.... 

"Mi?" - ébredt fel kis barátom - "Miféle út vége? Ez nem is út volt, amin jöttünk, és mi az hogy innen még egy km, aztán még 10???  Egyre nagyobb a köd, semerre nem látszik út, hamarosan ránk sötétedik.  És egyébként is, neked fogalmam sincs hol járunk, felelőtlenül tervezed az utat, itt fogunk bolyongani a sötét ködben egész éjjel!" 

"Őööö" - ennyit tudtam kinyögni a rám zúduló szóáradattól -"de hát én mondtam, na jó, lehet hogy csak gondoltam,  hogy egy km a jelzett út vége, aztán keresgélünk kicsit, és megtaláljuk..." - na jó, ez a rész talán tényleg nem volt kidolgozva, de hagyni kell valamit a spontaneitásnak is. Persze mindez csak olaj volt a tűzre. 

Mélyen elgondolkozva hallgattuk az erdőt. 

És ebben a lélektani pillanatban hatalmasat bődült a közelben egy szarvas. Hátborzongató volt!

Próbáltam megnyugtatni a páromat, hogy minden a legnagyobb rendben, pár száz méter múlva elérünk egy másik erdészeti utat, ehhez csak ezen a sziklás részen kell felkapaszkodni - amúgy gyönyörű volt az egész hely, a köd még misztikusabbá tette. Mindeközben azon járt az agyam, hogy vajon tényleg szarvas volt-e közbeszóló, és nem egy medve. 

Nekiindultunk, lelkendezve örültem minden ködbe burkolódzó lombkoronának, ezüstösen csillogó fatörzsnek, sejtelmesen előbukkanó faág rajzolatoknak.

Társam nem osztotta lelkesedésemet, sötét jövőt vetített maga elé, melyben talán szerepelt az éjszakai eltévedés, farkastámadás és az éhenhalás is. Mondjuk nem segítette a megnyugvását, hogy az úttalan út ugyan hamarosan valóban egy erdészeti úthoz vezetett, ámde annyira összeszűkült, hogy nedves lombok simították végig két oldalról az átizzadt pulcsijainkat, miközben átható vadszag terjengett a levegőben. 

Nem is róhattam fel Péternek, hogy a helyzet nem hat rá megnyugtatólag, hevesen mondta a magáét: Ő azt hitte az egy km. azt jelenti, hogy ott fordulunk vissza! Én meg magyarázkodtam: "Nekem csak annyit jelentett, ott a jelzett út vége." - nem találta viccesnek, pedig szerintem az volt. 

Végül a kezébe nyomtam a Locust: nézd, ide megyünk, vezess oda!

Megnyugodott, nála volt az irányítás. Szép egyenletes tempóban, célirányosan haladtunk. 

Most sötét törzsű fák között kanyarogtunk, világvége hangulata volt az erdőnek. 

Majd egy idilli sziklás részen keltünk át. Az erdő továbbra is ködbe burkolózott. 
Alig 20 perc alatt el is értük az Asztag-sziklát. 

Ahol végül már megnyugodva, teljes egyetértésben fogyasztottuk el ebédünket. 

Az Asztag-szikla nagyon klassz hely, kár lett volna kihagyni - állapítottuk meg. 

Két órakor elindultunk az előző napi vízmosás felé. 

Innen már végig jól járható erdészeti úton haladtunk. 

Végül leereszkedtünk a patakhoz és parton folytattuk az utat. 

Egy óra alatt elértük a kék jelzést, ahonnan a maradék 6 kilométeren csodálhattuk az erdőt, 7-szer keltünk át a folyócskán, mindannyiszor sikerült száraz lábbal abszolválni az eseményt, s még majdnem világosban értünk vissza az autóhoz Mogyoróskára.