2021. szeptember 27., hétfő

Búcsú


Gyere, járunk egyet! -  szólok a kutyámnak, s várom kis körmeinek izgatott kopogását a parkettán, farkának ütemes dobolását az ajtón szíve örömdobbanásának ütemére. Várom idegesítő szaladgálását a szűk folyosón, miközben húzom a cipőm, háromszor is átfúrva magát a lábam között, míg végül rászólok, hogy: ül! 
De nem. Nincs kopogás, nincs szaladgálás. Egyedül kell mennem, döbbenek rá.
 
Oszoly-csúcs 329 méteres magaslatán áll a kettőskereszt. 

Mire az autóhoz érek automatikusan nyitom a csomagtartót, de aztán lendülő kezem riadtan visszahúzom. Nem nyitom, nem ugrik, nem kell beemelni sem többé, mint az utóbbi időkben. 

Beülök, indítom a modort, elindulok. Elkalandoznak a gondolataim, majd a visszapillantóba nézek: megvan a kutya? Okos kis fejét miért nem látom a hátsó ülés tetején? Lefeküdt? Nem szokása! Ja nem... - akad el a lélegzetem. 

Kilátás az Oszoly hófehér mészkő szikláiról. 

Csobánkáig meg sem állok. Dézi alig várja már, hogy kinyissam a hátsó ajtót, kiugorjon és fontoskodva végigszagolja az autó környékét míg készülődök, feltérképezvén, hova is jöttünk? Most jobb híján csak én nézek körül, és nehéz szívvel indulok neki a hegynek. Magányosan. 
Odafent megpihenek. 
Bablevelű varjúháj vörös szárai szinte világítanak a délutáni fényben. Nekiállok fotózni. Elmerülök a komponálásban, s szinte érzem, vágyom,  hogy most, ebben a  pillanatban kis fekete orrocskáját beledugja a képbe, ahogy szokta. 


Tovább indulok. A erdőben süvölt a szél. 

Kergetőzik a falevelekkel, s addig cibálja őket, míg a fák ágai hangosan ütődnek egymáshoz. Dézi lépteit nem hallom. Nem az erdő hangja nyomja el. A felhők közül követi lépteimet. 

Sír az egész erdő. 

Stiasny-pihenő - Kilátás Margitliget, és a Csobánkai-medence felé. 

Ó ez a táj! Hogy szereti az ilyen kilátópontokat! Látom, ahogy Dézi kiáll a szikla peremére, a frászt hozza rám, bár soha nem csúszott, nem szédült meg. (Bár az utóbbi időben sokszor roggyant meg a lába a lépcsőkön felfelé.) Látom, de csak lelki szemeimmel, s olyan erős az érzés, mintha valóság lenne. 

Végül kigyönyörködjük magunkat és tovább megyünk. 

Egy régi legenda szerint a Csobánkai-medence úgy keletkezett, hogy amikor a Jóisten megteremtette a világot, nagyon elfáradt, s oldalára dőlve lepihent, épp itt. Könyökének nyoma látható a Dera-patak völgyében. 



Hagyásfa -  az egykori legeltető állattartás tanúja. Egykoron (100 évvel ezelőtt) birkát, marhákat terelgettek az Oszoly-hegy csupasz lejtőin. Csak néhány fát hagytak meg, melynek árnyékában délben hűsölhetett a gulya, és a nyáj. Ezek a kocsánytalan tölgyek konkurencia hiányában hatalmas, terebélyes, szabályos formájú koronát növeszthettek. A legeltetés megszűnése után a fiatal fák nem tudtak a fák árnyékában magasra nőni, ezért tisztes távolságból figyelik csak a "nagy öreget", hallgatják történeteit.



A fa alatt vaddisznók túrták fel a földet. Persze Dézi körbeszaladgál, orrát izgatottan a földhöz nyomva, minden apró szagot magába szippantva. Minden infó jól jöhet még egy találkozás esetén!

Az Oszoly-réten leheveredek. Dézi pár lépés távolságban a lábamhoz ül, és figyeli az utat.  Őriz  engem. Még most is. Érzem. Csak már nem jelez hangos ugatással, ha jön valaki. 

Csúcs-hegy felé - kilátás az Oszolyra. 

Tovább indulok a Csúcs-hegy felé. A kutya felpattan, no persze, ő is jön, ő lesz a felderítő. Lelkesen szaladgál elől, megszagol minden fűszálat, bebújik a bokrok alá, eltűnik a fák között, majd felbukkan újra, meleg barna szemeivel jelenti, hogy minden rendben, haladjunk, haladjunk!  Figyelem, ahogy lohol előttem, füleinek hegye mókásan billeg léptei ütemére. Bár mostanság már leginkább csak a hátam mögött bandukolt, néha hátranéztem, megvan-e még. Megvolt. Eddig. Mostantól nem kell figyelnem se előre, se hátra. Csak éreznem magamban, mellettem. 

Kilátás a Csúcs-hegyről Csobánka felé.

A homokkő bányánál új izgalmas lehetőségek várnak. Dézi elsőként terem a sziklán, képtelenség megelőzni! Érdeklődve pózol a szikla tetején, nyelvét büszkén lógatva felém. 

Felhagyott homokkő bánya - A homokkő a dachsteini-mészkőre rétegződött. Nevét a Hárs-hegyről kapta, mert itt található a legrégebbi leírt lelőhelye. 


A homokkő alkotórészeit kova cementálóanyag tartja össze. Ennek köszönhető nagy keménysége. a kova a mélyből a vulkáni tevékenység következtében feltörekvő vízben oldódó anyag, mely kitölti a homokszemeket, majd megszilárdul. A homok pedig tengerparti környezetben kiülepedő folyami hordalék. 



A második világháborúból itt maradt  tankcsapdák 

Újra az Oszoly, ezúttal a sziklamászó fal felől.



Út a sziklák mellett. 
Újra az Oszoly, immáron egy másik úton. Meredek, sziklás. Egyedül kapaszkodok felfelé, s várom, hogy az út végén ott áll, és  csúfondárosan tekint vissza: Na mi lesz, te kétlábú, feljutsz már végre? Igaz az utóbbi időben, ahogy hatalmasodott el a tüdőrák, inkább már csak hátulról támogatott biztató lihegéssel. Egyre kevésbé bírta a kaptatókat. 


Aztán csak felértünk. Ő és én. 

Csak ültem a szikla tetején órákon át és néztem a tájat. Ő ott ült mellettem. Utoljára.  Ő, aki minden erdei utamra elkísért eddig, 13 és fél éven át,  nem lesz már velem többé, csak lélekben. Bár tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik ez a pillanat, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. 



Egy régi bejegyzésem Déziről: Kutyám

Most találtam rá erre a bejegyzésemre, melyben jelzem megváltozott kirándulási szokásait: Lenyugvóban
Utolsó közös túránk: Pilisi ücsörgések
Utolsó sátoros túránk: Túra a Csóványosra

10 megjegyzés: