Reggel a város felett

Égig érő sóhajok

Minden gondolatod sóhajtsd fel az égre,
Mond ki amire vágysz, s tégy is mindig érte!
Képzeld el, hogy mitől lesz a világod boldog,
S hogy ezt megvalósítsd, az legyen a dolgod!
Bármit meg tudsz tenni, ne legyél hát dőre!
Ezt kívánom mindenkinek az új esztendőre!

Félszemű Alien

Földünkön feltehetően számtalan még fel nem fedezett növény és állatfaj él. Tengerek mélyéről, magas hegységek eldugott ormairól, barlangok rejtett zugaiból időnként előkerül egy-egy példány.   

A fenti élőlényt azonban egészen egyszerű, hétköznapi helyen találtam, egy homoksivatag közepén. Különleges mimikrijének köszönhetően remekül álcázza magát. Hol növényre hasonlít, hol pedig hatalmas rovarra. 

Összetett szeme van, mint a légynek. Minden egyes szemhez fehér nyálkás látóideg vezet, melyen keresztül az információt rendkívül gyorsan tudja eljuttatni a feldolgozó központba. Különlegessége még ennek a vezetéknek, hogy a feldolgozó központot takaró burkolat alól egyszerűen szálanként ki tudja mozdítani az egyes szemeket, ezzel nem csak az előtte, mellette, sőt akár a háta mögött lévő eseményeket is rendkívül pontosan észlelni tudja, hanem a számunkra felfoghatatlan 4 dimenziós térben is képes tájékozódni.   

Egy ilyen lény természetesen nem maradhat védtelenül:  ha veszélyt észlel azonnal álcázni kezdi magát. Bámulatosan tudja változtatni az alakját!

Ha akarja olyan, mint egy szőrkutya,

vagy szétrágott szobafestő pemzli,

vagy madár farkán pamutbojt.

Meséket azonban nem a Bogyóknak mond, hanem különös nedves vezetékeken csüngő  szemei apró antennaként működnek, melyek segítségével a begyűjtött adatokat továbbítja a világűr felé.

Fülöpházi homokbuckák között

Az autópályán már tudtam, hogy megint egy órával később keltem.

A nap vörös gömbje épp az út síkja fölött egy tenyérnyivel lebegett, az út melletti fák és füvek  dérbe burkolóztak, a tájat és az autópályát belengő köd előbb sejtelmes rózsaszín, majd narancssárga ködben tündökölt. Csodálatos volt! Reménykedtem, hogy mikor Fülöpháza határában elérem az 51-es úton a 20-as kilométerkövet, még minden ilyen marad. Az Idő azonban "haladott sietve", a pára felszállt mire a Naprózsa Oktatóközpont parkolójába megérkeztem. A nap kérlelhetetlenül bontogatta a jégbe zárt növényeket. A dér apró cseppeké alakult, melyeken színesen csillant meg a felkelő nap sugara.

Még éppen elkaptam a színjáték végét.

Miután elillant a jég, elindultam a piros jelzésen és a tanösvényen  Ágasegyháza felé. Az interneten fellelhető információk alapján "nyílt és félig kötött homok változatos formakincsére" számítottam, a Kiskunsági Nemzeti Park honlapja azt állította, Európában csak itt találhatunk még mozgó homokbuckákat. 
Nos ilyet én nem találtam, de lehet, hogy a piros jelzés  másik ágán, Fülöpháza felé kellett volna indulnom.  De ne szaladjunk  ennyire a dolgok elébe!

A buckavidék az ős-Duna folyami homok üledékéből keletkezett. A szél munkája során a buckasorok, mint egy kis élőlény,  folyamatosan alakultak, változtak: emitt elfogyott egy, amott született, növekedett egy másik. A növekvők szerettek összekapaszkodni a feléjük fújt homokszemekkel.  A szélbarázdák élén a széllel szemben kifli alakú garmada fejlődött, parabolabuckává alakulhatott, vagy bálnaháttá formálódhatott, ami továbbfejlődhetett kifli alakú barkánná.

Manapság a buckák nagy részét növénytakaró fedi, így a kialakult homokformák nem változnak már látványosan tovább, a fűcsomók helyhez kötötték és konzerválták a kialakult vonulatokat. 

A buckaközökben leginkább nyílt homoki gyepeket találunk. A talaj  60-70%-át fedi növényzet, a fűcsomók közeit sok helyen moha vagy zuzmó fedi.

A Kiskunság jellegzetes tanyás térség.

Az idők folyamán a tanyákhoz tartozó területekre erdőket telepítettek, feltörték és művelés alá fogták, gyakran túllegeltették.  Ezen emberi tevékenység következtében a térségben megtelepedtek az inváziós növényfajok.  Az özönnövények, mint a selyemkóró, a kaukázusi medvetalp és az akác  gyorsan szaporodnak, kártevőik nincsenek, megváltoztatják a talaj eredeti tulajdonságait. A területre jellemző őshonos fajok pedig kiszorulnak. 

A buckák között egykoron homoki tölgyesekkel találkozhattunk.

Ma nagyrészt akác és fekete fenyő ültetvényeket találunk, melyeket a mozgó homokbuckák megkötése érdekében telepítettek. Az azonos korú tájidegen fákból álló ültetvények tájképileg sem illenek a környezetbe. Én akácot keveset láttam, helyette gyönyörű fehér nyár erdőkben gyönyörködhettem.

Manapság a  védett területeken eltávolítják az agresszíven terjeszkedő növényeket. Ennek köszönhetően  kisebb-nagyobb tisztásokon regenerálódik a homoki növényzet.
Először rendszerint a magyar csenkesz jelenik meg, majd az árvalányhaj, a deres fényperje, a sisaknádtippan, a kései szegfű, a homoki kutyatej, végül erőre kap a boróka és a fehér nyár.

  Borókás-nyaras növénytársulások jellemzik a vidéket.

Aztán rábukkantam egy még alig beültetett homokbuckára!

Ez volt a legszabadabban formálódó homokbucka, amivel találkoztam.  Hamarosan itt is katonás  rendben sorakoznak majd az ültetett fenyők.

Ördögszekereket sodor a szél

Borókabokor még félig deresen

"Rohanó idő" túra esőben

A kocsi ablaktörlője jobbra-balra csattog, nyikorog a vizes ablakon. A helyzet szó szerint kilátástalan, hiába sepri a lapát szorgalmasan a cseppeket a szélvédőről. Fehérvárcsurgói Vadaskertnél kiszállunk. Fejünkbe nyomjuk a sapkát és a kapucnit,  felszereljük lábunkra a kamáslikat és elszántan nézünk szembe a csatakos erdővel. Mi ma itt kirándulni fogunk!

Túravezetőnk felolvas egy saját maga írt  szösszenetet. Áhítattal hallgatjuk. Fejemben zsongnak a szavak, igen, ismerem azt az érzést, amiről beszél! Szájam fülig ér, meghatódom. 

Ráhangolódunk a túrára, s megindulnunk. 

Eleinte még óvatosan kerülgetem a sarat, aztán felidézem gyerekkorom örömeit és vidáman cuppogok a sárban - senki nem szól rám.

A cseppeket a szemüvegemre tapasztja a menetszél, különös, pöttyös nagyító mögül nézem a világot. Ismeretlen-ismerős túratársak cseverésznek az egyébként csendes erdőben. A Gaja-patak vizén fodrokat vetnek az esőcseppek.

Időnként megáll a csapat, túravezetőnk érdekes dolgokat mesél a helyről. Én megtörlöm a szemüvegem, hátha akkor jobban hallok. (Nem tévedés! Aki szemüveges, tudja miről beszélek).

Hallgatom a - nem annyira sikeresen - (vissza)betelepített pisztrángok történetét, Ádám-Éva fájának meséjét, a szerelmes gróf esetét, aki nem a szeretett nőt, hanem a vagyont választotta, és bánatában lovasszekerével a csúcsról a szakadékba hajtott.
A régi és még régebbi történetekben elevenedik meg az erdő.

Aztán a bakonyi betyárok területére lépünk, megnézzük Sobri Jóska barlangját, ahol - mint kiderült - ő maga sosem járt.

Felmászunk néhány csúcsra, ott az eső vízszintesen esik, szélnek háttal elképzelem a tájat, milyen is lehet zöld levelekkel, ragyogó napsütésben, madárdallal!

Csúszkálunk lefelé a nedves avaron, kapaszkodunk a fákba, testemen susog az esőkabát, fejemen kopog az eső.  A kutya közben már négyszer megtette a távot a csapat eleje és vége között, próbál egybe terelni minket, szőre csatakosan tapad a testére, néha megrázza magát, így kerül az esőkabát alá is némi sáros lé.

Elmerülünk a közös séta örömében, élvezzük a fákat, az esőt, megcsodáljuk  a patak mérgeszöld folyamát, gyönyörködünk a kilátásban. 

A rohanó idő egy-egy pillanatra megáll.

Reggeli csönd

Szeretem a hajnalokat.

Ilyenkor minden egész más. Halkan kiosonok az ágyból, huppan a paplan, finoman cuppan a talpam a padlón. Érzem a kő hideg érintését. Senki nem szól, a csendbe belevág a zubogó mosdóvíz hangja. Nincsenek kérdések, válaszok, készülődök. Csak a kutya figyel fél szemmel a vackáról, s ahogy suhog a ruha rajtam öltözködés közben, egyre izgatottabb lesz, már kipattan, ásít, nyújtózkodik,  körmei kopognak a járólapon. Mikor harmadszor esem át rajta, halkan visszaparancsolom a helyére, nagyot kortyolok a reggeli vízből, magamra tekerem a sálam, karcog a kabát, ahogy beledugom a kezem, sercen a cipőfűző, s mire megcsörren a kulcs a kezemben, a kutya már az ajtót kaparássza a lábával. 

Elindulunk. 

A hegyen még sötét fákat zörget a szél, de kelet felől már pirkad. 

Kiérek a Kopárokhoz, de a napot még nem látni. Az M7-esen hosszú tűzkígyóként sziszeg felém a Budapestre tartó forgalom. 

Süvít a szél és recseg a fagyott hó talpam alatt.  Lassan előbújik a nap vörös korongja és birtokba veszi a teret.

 Óvatosan bújik be a zugokba és rózsaszínre, majd narancsra festi a sziklákat, száraz füveket. 

A hegy lábánál a házakat is beborítja a hihetetlen színű hajnali béke.

Egyes részletek megvilágítódnak, mások még sötétben maradnak.

Közben nekiindulok a környező csúcsoknak. 

Innen a hegy másik oldala is láthatóvá válik: remek a kilátás Budakeszi felé.

Ahogy láthatóvá válnak a táj részletei, úgy tisztulnak az én fejemben is a gondolatok.

Egy-egy sziklára felmászva elégedetten pihenek meg a tetején és felülről szemlélem a dolgaimat. 

Mire fehér fény borít mindent, szép lassan összeáll az egész mozaik.

 

A Kopárok lankáin bolyongva helyére kerül bennem az elmúlt hónapok összes nyűgje, problémája, s legnagyobb meglepetésemre ebben a fagyott hidegben kis madárdal csendül reménykedve. 

Szeretem a hajnalokat. 

És néha megadatik, hogy megoszthatom másokkal is. 

2017 a virágok mentén

Az idei évem nem a virágok fotózásáról szólt, mégis találtam néhány képet, amit talán érdemes megosztanom itt a blogon is.

Valahogy idén csak ilyen rongyos, elvirágzóban lévő kökörcsineket találtam. 2017-ben az összes virágfotóm közül ez lett a kedvencem. 

Tél végén, amikor még a fák barnán sötétlenek, az olvadó sárban cuppogunk az erdőben, üdítő színfoltként virítanak az első tavaszi virágok. Csillagvirág, sáfrány, hóvirág. Hamarosan megjelenik a hunyor is. Megtelik az erdő madárcsicsergéssel, s mintha csak a madárdal csalogatná elő, lassan az első rügyek is kibomlanak.

A nőszirommal nagyon sok helyen találkozom a Budai-hegységben. Idén is végigjártam az ismert lelőhelyeket. A Hármashatár-hegyen négyféle színváltozatban is találkoztam vele.

 Ezt a példányt pedig  a bajóti Öreg-hegyen találtam.

Április végén Pádisba utaztunk, kárpáti sáfrányt fotózni. Utazásunk előtti nap fél méter hó esett a hegyekben, járhatatlanná téve a fennsíkra vezető utat. Alig néhány virág kandikált csak ki a hó alól.

Végül sikerült egy hómentes lejtőn néhány virágzó tővel találkozni. Kicsit csalódott voltam, nagyon szerettem volna sáfrányokkal sűrűn borított réteket látni!

Idén a Sisakvirág-tanösvényen voltam visszatérő vendég, hogy feltérképezhessem hónapról-hónapra a virágállományt. Új felfedezettem a tarka kosbor.

 

De megtalálható itt a kökörcsin, hérics, henye boroszlán, erdei szellőrózsa, árvalányhaj, nagyezerjófű, varjúköröm, iszalag, kétlevelű sarkvirág, a tarka nőszirom, sárga gyűszűvirág, árlevelű len, turbánliliom, harangvirágok, és természetesen a siskavirág.

Havasi haranglábba a Júliai-Alpokban botlottam, a Vogel hegyen.

Ciklámennel szintén az Alpokban találkoztam, de nagyon szerettem volna Magyarországon is találni belőlük, ezért utaztam a Hódos-ér mellé, ahol azonban nem sikerült megtalálni a ciklámenest. Ehelyett bíbor nebáncsvirágot találtam (jobbra).