Szárazon és vízen a Szigetközben - 3. rész: Bicajjal a szigeteken

Egyedül maradtam. Így a kenuzás kizárva, marad a bicikli. Előttem az egész nap, azért bepakoltam meleg ruhát, esőkabátot és könyvet is a bicaj csomagtartójába és nekiindultam. Az volt a tervem, hogy bejárom Szigetköz minden zegét-zugát, felkutatom a kis öblöket, élvezem az ártéri erdő minden gyönyörűségét.  Kinéztem egy utat, mely a duzzasztógát mellől, a kemping mögül indul, végighalad a Duna mellett egész a Denkpáli hallépcsőig, majd a másik oldalon visszafelé.
Az egyik mezőn megláttam valamit ücsörögni: lassú óvatos léptekkel közelítettem meg, minden lépésnél nyúl és a macska között váltogattam a véleményemet. Végül hátranézett, észrevett és elszaladt.

A Duna mellett széles murvás út vezetett, nem volt egyszerű tekerni a bicajt, mert nem volt rendesen tömörítve az út. Ráadásul hatalmas teherautók száguldottak el mellettem, fehér port verve fel, befedve vele az utat és engem is. Nem volt kellemes. Így az első lehetőségnél letértem jobbra, hogy a kanyargó Duna-ágak közötti szigetecskéken bolyongjak. Áthajtottam a Görgetegi-bukón, ott ahol előző nap visszafordultunk a kenuval, mert nem akartuk átemelni az úton, és bementem az erdőbe.

Széles erdészeti utakon tekertem, nagyon kellemes lett volna, ha 10 méterenként nem szövi át méteres átmérőjű pókháló az utat. A háló  közepén ülő keresztespók valószínű nálamnál kisebb zsákmányra várt, engem  mégis  a hideg rázott a rám tapadó pókhálótól és a gondolattól, vajon melyik testrészemet mássza meg éppen a dühös vagy ijedt alkotó? A földön szanaszét letört ágak hevertek, némelyiken még levél is volt, száradtan csörögtek, amikor felemeltem őket. Ez pont jó lesz. Magam elé tartottam, mint egy dárdát és legyeztem az utat a bicaj előtt, kicsit úgy éreztem magam, mint középkori lovagok a lovagi tornán. Így már simán haladtam előre.
Romantikus kis öbölbe érkeztem, valaki itt már valóságos medencéket alakított ki a fürdésre. Jó lenne itt táborozni, sátrat verni és eltölteni néhány napot!

Nem akaródzott tovább menni, jó kisugárzása volt a helynek. Aztán mégis tovább indultam. Az út egy pontján azonban vadászatra figyelmeztető tábla állta utamat, így visszafordultam, újra a murvás úton haladtam a következő letérőig. A Nagy-Ciglés felé vettem az irányt, cél Lábonszárad (ilyen nevű helyen okvetlen kell járni egyszer!) és Kormos nevezetű szigetecskék voltak.  Ezeken a helyeken rajtam kívül szerintem egy lélek sem járt napok óta - ezt bizonyítják a pókhálók is - érintetlen táj, csönd és nyugalom honolt, én is csendben haladtam, csak a "dárdalegyezőm" száraz leveleinek zörgése hallatszott. Így talán nem meglepő, hogy az egyik kanyarban nem hallották meg közeledésemet a vaddisznók, és megleptük egymást. A találkozásról itt olvashatsz részletes beszámolót. 

Ezután már énekelve lengettem a dárdalegyezőt a biciklin, ezzel is nagyobb zajt csapva, mígnem elértem a Frigyes-hídig, mely mögött az utat ellepte a víz. Persze, hogy átmentem rajta!

Újabb erdő, újabb átkelő. A Kesztölcési Alsó Zárásnál,  a bukónál összetalálkoztam kenusokkal. Épp akkor emelték át a hajókat az úton, figyeltem a technikát: erős férfiemberek cipelték, a nők pedig szemükkel biztatták őket. Ez utóbbiban én is jó lennék, már csak férfiakat kell találni a művelethez.

Hamarosan elértem Lábonszárad sziget végét, s bár a térképem itt is hidat jelzett, a valóságban áthatolhatatlan csalános fogadott, így Kormosra már nem jutottam át, visszatértem hát a murvára, ahol a teherautók sofőrjei régi ismerősként üdvözöltek.

Innen Denkpáli hallépcső volt a következő megálló. A hídról a vadul hömpölygő Duna megigézett, percekig bámultam.

A híd mellől induló elkerülő ág körívében hatalmas sziklákkal terelték a víz folyását, ez volt a hallépcső. A vízben gyerekek járták végig a halak útját, élvezve a nyári forróságban a hideg víz erős áramlását, ügyesen manővereztek a sziklákon.
Ideális hely volt egy kis fürdőzésre, pihenésre és olvasásra.

Denkpáli hallépcső

Késő délutánra járt már az idő, amikor újra útra keltem. A Nyáras-sziget erdei útjait inkább kihagytam, és a falvak felé vettem az irányt. Örültem, hogy végre aszfaltozott úton haladok, s reméltem, hogy találok valahol valami ivóvíz és élelmiszer lelőhelyet is.

A falvak elkápráztattak. Gyönyörű rendezett porták, ötletes és ízléses díszítések tették barátságossá az utcákat.

Többnyire a háború után épült falusi házak, vagy új építésű, modern, ízléses, tájba illeszkedő épületek álltak a virágos kertekben, de elszórtan egy-két szépen rendben tartott nádfedeles házzal, illetve a népi klasszicista építészet szép építészeti példáival is találkozni lehetett.

Egy CBA-ban azt ajánlották, menjek Doborgazszigeten a strandon a  Popeye étterembe, vagy vele szemben a Zátonyi fogadóban is remek a kaja. Végül a Popeye-ben ettem egy heck-et, és jóllakottan hazakarikáztam a rétemre.
Sátrat állítottam, és ajtajából egy könyv társaságában vártam a naplementét.

Az út a hallépcsőig az erdei utakon való bolyongással kb. 20 km volt, visszafelé a falvak között, minimális autóforgalom mellett 16 km volt.  Nagyon kényelmes bicikliút volt, a nehezítő tényezőt a murva jelentette, illetve az, hogy sokszor álltam meg és indultam neki újra. Így aztán a kevés kilométer ellenére is kellemesen elfáradtam.