Kétfejű erdei tündérrel a hóban

A vejem fent aludt a havas hegyen az éjjel, egy szál ponyva alatt, hálózsákban. Mi meg a lányomal és az unokámmal reggelire érkeztünk hozzá. Mármint a reggelit nem ő szervírozta nekünk az esti vadászat eredményeként, hanem én vittem magammal egy egész hátizsákkal. Lányomra az unokám volt rákötözve, épp csak a feje látszott ki lányom kabátja alól. Úgy néztek ki, mint egy csodálatosan szép kétfejű tündér. 

A tündér kisebbik feje amint észrevette, hogy én is ott vagyok, hangos kurjantásokkal, kacagással fejezte ki örömét, valamint megtoldotta még azzal, hogy egész testével ugrálni kezdett, járt keze lába, majd szétvetette anyjáról a kabátot. Ezen persze mindenki nevetett, így a mindkét fejével szélesen nevető erdei tündérrel folytattam a kirándulást. 

Pár kilométer után az geyik fej több mozgásteret óhajtott, a másik fej pedig némi tehermentességet, így aztán egy jól behavazott asztal mellett letelepedtünk. Leterítettük rá a polifoamot, ráültettük az immáron szétvált tündérekből a kisebbiket és megterítettük az asztalt mindenféle finomsággal. A tündérek meg nekiláttak eltüntetni amit láttak. Azért a táborozó atyának is maradt szerencsére. 

A legkisebb megpróbálta kimozgolódni magát, ám a bundabéléses overal erősen korlátozta a lehetőségeit: úgy ült ott, mint egy hatalmas felfújt lufi. Alig tudta mozgatni a kezét-lábát, így levettük az overált, visszatömöszköltük a hordozóba, rácsukta az anyja a kabátját, és a kétfejű tündér újra készen állt a vándorlásra. 

Még egy órát sétáltunk a gyönyörű havas tájon, addig a kisebbik tündér aludt egyet a jó melegben, a nagyobbik meg elképesztően elfáradt. 

Hamarosan vonatra ültek és hazarobogtak. 

Én pedig elindultam Dobogókő felé. Az úton araszolt a kocsisor, mindenki ki akarta használni a ritka havas lehetőséget. Így aztán az első adandó alkalommal leparkoltam, és gyalog vágtam a hegynek a sárga jelzésen. 

Az erdő ezen részén nem is voltak olyan nagyon sokan. A lejtőkön gyerekek szánkóztak, kutyák rohangáltak. 

Egy apuka nagy kacagásokkal vezette maga melett pár éves gyermekét. Mások nagyokat kurjongatva vetették magukat a hóba. Valahogy mégsem zavart most a sok ember, jól esett együtt örülni velük. 

Ki ne örülne egy ilyen behavazott, csupa roppanós fehér erdőnek? 

Persze azért kerestem a járatlanabb utakat. Például az ilyen havas alagúton átvezető ösvényeket. 

Végül a Zsivány-sziklákig jutottam. 

A sziklák körül rengeteg ember volt, de a nagy sziklák háta mögötti részeket  alig ismeri valaki, így ott egyedül bóklászhattam. 

A sziklák környéke tele van ilyen függőleges kürtőkkel, zsombolyokkal, vagy víznyelőkkel. Most nem gomolygott felette a pára, de megolvasztotta maga körül a havat. Nem árt vigyázni az ilyen nyílásokkal, elég könnyű a mélybe zuhanni, nem jelzi semmi, hol lépsz majd egyszercsak a mélybe. 

Gyönyörű, deres pókhálócsipke.

Zsivány-sziklák melletti jellegzetes gyökérzet. Egy egész csapat ember elfér alatta.

Végül a Kamilla forrás felé kanyarodtam  és a kék kör jelzésen csatlakoztam vissza a sárga jelzésbe. 

Utazás a folyton változó egyensúly világába

Az erdőben csend ül. Csak a fákról pereg apró cseppekben a nedvesség. Neszezve ér földet. Szél se rezdül. A fán maradt falevelek dermedten lapulnak: hátha maradhatnak még! Nem akarnak szállingózni sehogysem. A többség már úgyis a odalent landolt, a talajon, vagy a vízben. Valami furcsa nedves pára von be mindent. A patakban alig van víz. Nem mozdul.  A kibukkanó kövek köré gyűrűt feszít. 

A vízbe pottyant leveleken kövér cseppekben gyűlik meg a pára. Szélei köré felpöndörödik a felületi feszültség. 

Kicsit odább mégis áramlik a víz. A nyugalmából kibillent patak hipnotizál. 

Majd eltűnik a mozgás, állandóvá válik a kép. Új egyensúlyba kerül minden. 

A levelek megálljt parancsolnak a folyónak. Csillogó üvegkoporsójukban dermedt mozdulatlanság. 

Egy magasabb szikláról lefolyó áramlat szétterül a kis medencében és visszaverődik a partról. Szemkápráztató állóhullám alakul ki, s bár pillanatról pillanatra változik, a mintázata mégis állandó. 

Megmutatkozik az egyensúly sokfélesége, melyet meghatároz a a víz sebessége, a folyó aktuális geometriája. 

A  mintázat Klimt  Csók c. festményét idézi.

Aztán újra a mozdulatlanság. 

Minden egyensúlyra törekszik. 

A feszültség indukálja a változást. 

A változás új egyensúlyba repít. 

Az életem pillanatai egyensúlyba kerülnek. Az életem pillanataiban egyensúlyba kerülök. 

A béke csak pillanatnyi. Mindig új. Ez a harmónia. Minden pillanatban megtalálni a békét. 

Buborék

A patak csendesen csörgedező hangja tölti be az amúgy nedvesen néma tájat. 

Emitt a víz sziklákon át zúdul, amott gallyakat kerülgetve tekeredik. A hullámok halkan pattannak vissza a partról, a nagyobb sziklát kerülve örvényként kavarog, de ezek csak röpke pillanatok. A folyócska többnyire sima, szinte nem is rezdül. A felszínére hulló falevelek lomhán sodródnak, alig látszik a mozgásuk. 

Egy helyen azonban fura buborékokat vet a víz. Átkelek a patakból kimagasló sziklák hegyén és megállok a pukkanó, gömbölyödő golyóbisok felett. 

Rám nevetnek. 

Feléjük hajolok és visszanevetek. Mosolygok a színekre, a fénylő gömbökre. Hol megnőnek, új, apró buborékok keletkeznek, majd eltűnnek. Mind különböző színben pompázik: emitt sárga, kicsi kék, meg a szélén zöld, az pedgi barnás: karácsony van. 

A közepükben hatalmas sötét folt. Nicsak, az én vagyok! -  ismerek magamra. - Minden fa rám mutat! A görbült tér közrefog, a középpontban vagyok. Százszorosan tükröződöm vissza száz kicsi gömbből.

Közelebb hajolok, amott egy levél - ki tudja miért - nem tetszik nekem, kicsit arréb húzom, s abban a pillanatban a gömbök megindulnak, felszabadulva áramlik a víz a megnyíló gáton át,  a buborékok kipattannak, nem vagyok már beléjük zárva, és meglepve állok: megbontottam az érzékeny harmóniát, s oda a varázs. 

Ködös

 

Bóklászás a Bükkös-patak és a Tölgyes hegy környékén

Bükkös-patak gyakori kiindulópontja sétáimnak. Akár gyalogosan, akár kerékpárral remek túraútvonalak indulnak innen, változatos nehézségű és hpsszúságú körtúrákat lehet tenni. Bármelyik évszakban könnyen találok fotótémát is, amikben hosszú percekre elmélyülhetek, ezért szívesen választom magányos útjaim során.

Most is ilyen feltöltődős-fotózós napra ébredtem, és igazán remekül sikerült. A patak buborékjai, apró zúgói, hullámainak finom rezdülései, a patakba hulló levelek meditatív állapotba repítettek, megszűnt a tér és az idő, csak a MOST volt, és lepergett rólam az összes feszkó. 

A Dömörkapu-vízesésről nehz újat mondnai, számtalan ember, számtalanszor fotózta. Sehogy se találtam új nézőpontot, így hamar továbbálltam. 

Nem titkolt vágyam volt gombákat találni. Főleg ilyen apróságokra leletem. 

Az egykori gátak mögött  nyugodt víztükör feszült. 

A csendesen csordogáló patak apró zúgói mögött szép állóhullámok alakultak ki. 

Már majdnem elkanyarodtam volna a pataktól, amikor erre a rendkívül jóízű gombára bukkantam.
 (téli fülőke)

A gémüstökgomba hazánkban ritkaságnak számít, most mégis tömegesen nőtt az erdőben. 

Újabb apróság

A kék jelzésen felkanyarodtam Pilisszentlászló felé, ám hamarosan a Kukac-hegy melletti erdészeti úton folytattam utam. Itt már ragyogóan sütött a nap. A patak menti ködös, cuppogós idő csodás ellentéte volt. 

Panoráma a Kukac-hegy mellől

Panoráma a Kukac-hegy mellől a másik irányba

A Tölgyes-hegy szép mohás sziklákkal borított csúcsa. 

Méteres zúzmó telepek

Karcsú őzlábgomba

A mohával fedett sziklákra rásütő késő délutáni nap kövér cseppeken csillant meg. 

Volt részem mindenben: ködös, párás patakpartban, napfényes őszi erdőben, sötét hegyoldalakban, mivel már napnyugta után értem ki az erdőből. Még ehető gombák is kerültek a kosaramba. 

Szép nap volt!