Halkan lépdelek, próbálok egyé válni a fákkal, az úttal. Nehezen megy, a száraz falevelek minden lépésemnél hangosan csörögnek a talpam alatt. Mégis a két csörgés között mintha hallanék valamit. Valamit, amiért jöttem. Megállok, fülelek. Igen, ez az. Még messziről, alig néhány foszlány jut el hozzám, de ez az.
Bőgnek!
Hamarosan felérek a hegytetőre, a nap lemenőben, kiülök egy tisztásra és várok.
Aztán felhangzik a mélyről jövő, messze zengő, határozott búgás. Tele lesz vele a levegő. A hangot visszaveri a szemközti hegyoldal. A másik irányból hamarosan válasz is érkezik. Kis idő múlva egy harmadik is csatlakozik. Zúg az erdőből a szarvasbikák hangja, beleütődve a völgy oldalába visszaverődik, végül pingpongozva elhal. Majd újra érkezik egy a másik irányból, az is visszhangzik néhányszor. E különös koncert órákon keresztül tart, sőt egész éjszaka, mintha soha nem fáradnának el ezek a hatalmas, pompás állatok.
Aztán egész besötétedik az erdő, de a hangok nem alszanak, továbbra is itt vannak körülöttem. Lassan álomba szenderülök, szarvasokról álmodom, látom, ahogy harcra készen állnak. Álmomban elveszve kóborolok a fák között, nem találom az utat.
Feszülten ébredek. A nap első sugarai végigpásztázzák a fák koronáit. A lombok közül fel-felhangzik a jellegzetes bőgés, sehogy sem akarják abbahagyni!
Ülök a hegy tetején és hallgatom az őszi erdőt. A lombok még alig sárgulnak, a levegő még egész meleg, de valahogy mégis érezni a változást. Talán a bikák teszik, talán a fények, nem tudom.
Figyelem a tájat és megnyugszom.
Valami elmúlt és valami jön. Ez az élet rendje. Ezt mondják nekem a szarvasok és a fák. Nincs más dolgom, mint a múltat elengedni, a jövőt bizakodva várni, és megtenni most azt, amit kell, a legjobb tudásom és szívem szerint.
Ennyi az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése