Az éjszaka folyamán felhők gyülekeztek a Folyó fölé. Sűrűn borították az eget, a felkelő nap fénye alig tudott átszűrődni rajtuk. A Folyami Odú melletti kis öbölben három hódkölyök úszkált a reggeli felhők jótékony féhomályában.
Szuszka szeretettel figyelte őket, és időnként gyengéden megbökdöste az orrával azt, amelyik közel merészkedett hozzá. Éppen azon töprengett, merre járhat már megint Rumpli, a negyedik kicsi, amikor felbukkant a kölyök feje.
– Anyával úszkáltam a Folyón. – újságolta izgatottan. – Nagyon messzire mentünk és a partra is kimásztam. Kétlábút is láttunk, úgyhogy inkább hazajöttünk.
– Idenézzetek, mit hoztam! – Cserke érkezett egy hatalmas ággal a szájában. Büszkén a sekély vízbe helyezte. – Az asztal terítve! Gyertek falatozni!
A kölykök rögtön odasereglettek, boldogan álltak be a nagyok közé, és mohón falni kezdték a kérget. Ropogtattak és rágcsáltak, egész belefeletkeztek a nagy eszem-iszomba. Recse két mancsával megragadta az ágat, és olyan elszántan dolgozott rajta, hogy hamarosan egy jókora kéregdarabot hántott le róla. Elégedetten nézegette, majd karmai közé szorította és ropogtatni kezdte.
Riszka közben abbahagyta a rágást. Mintha valami megmozdult volna a fák között. Körbekémlelt. Semmit sem látott. Mégis csapott egy hatalmasat a farkával, ahogy a nagyoktól már annyiszor látta.
A vészjelzésre mindenki azonnal eltűnt a fodrozódó víz alatt. Elsőnek Cserke dugta ki a fejét a vízből.
– Riszka, nincs itt semmi!
A többiek lassan visszaszállingóztak az ághoz. Riszka kicsit gyanakodva nézte még a partot, ám megnyugodott, mikor Recse pontosan ott folytatta a kéreghántást, ahol abbahagyta. Rumpli tett egy nagyobb megfigyelőkört az öböl körül, de aztán ő is csatlakozott a csapathoz. Csak Piszke nem jött.
– Piszke megint halálra rémült, mi? Ki se fogja már dugni az orrát az Odúból? – kacarászott Riszka.
– A vészjelzés nem játék! És tudod, milyen ijedős. Menj, nyugtasd meg! – szólt rá Szuszka.
Testvére szavaira végül Piszke is előmerészkedett, és a falatozás folytatódott.
Ekkor megzörrent a lomb. Riszka határozottan hallotta. Megdermedt. Aztán nagyot csapott a farkával.
De ezúttal senki nem mozdult.
Riszka szíve hangosan kalapált. Veszély, veszély! Ekkor újra csapott, és eltűnt a víz alatt.
A család abbahagyta a ropogtatást, szoborrá válva figyeltek. Újra megmozdult a lomb. Ott fent. Csak egyetlen helyen. Ez nem lehetett a szél. A többiek is észrevették. Nagy farokcsapkodással tűntek el a víz alatt.
Piszke egyenesen a Folyami Odú felé úszott. Ő aztán innen ki nem jön többé! A világ csupa rettegés!
Szuszka óvatosan emelte ki az orrát a vízből. Sokáig figyelte a lombokat. Egyszer csak egy vörös farok suhant át két ág között.
– Csak egy bozontosfarkú águgró! – fújta ki a levegőt. – Gyertek elő! Ez nem hódevő.
Rumpli szinte azonnal felbukkant. Recse sem sokat kérette magát: visszatért az ághoz, és máris tovább falatozott.
Piszke azonban nem jött.
– Piszke! Gyere! Csak egy águgró volt! – szólongatták a testvérei.
– Már nem is vagyok éhes – pihegte Piszke az Odú biztonságából.
– Nézd, mekkora kérget szedtem le teljesen egyedül! – büszkélkedett Recse.
De Piszkét ez sem érdekelte. Összegömbölyödött a fészekben, és nagyon szerette volna, ha megérkezik Hódanyó, és hozzábújhatna már.
Hódanyó helyett Hódnagy toppant be az öbölbe.
– Ideje aludni menni, elég volt mára! – dörmögte. A gyerekek szétugrottak, majd szép sorban bevonultak Piszke mellé. Jó volt együtt összegömbölyödni. Békés, meleg, szeretetteljes érzés. Így már Piszke sem félt annyira.
Odakint Hódnagy megfogta Cserke hatalmas ágát, és elúszott vele. Jó messzire. Milyen erős ez a Cserke, hogy ezt elbírta! - dünnyögte. Csak akkor állt meg, amikor már senki sem volt körülötte. Maga elé húzta a fát, és jóízűen beleharapott.
