Világvége hangulat Dobogókőn

Leparkolva az autót, a parkoló melletti meredélyen felkapaszkodva egy kis ösvényen vettem be magam az erdőbe. Sokszor jártam már errefelé, azt hittem, tudom, hol vagyok, de hamarosan addig ismeretlen, elhagyatott épületek között találtam magam egy ősfás park közepén. Körülöttem százéves óriásfenyők, hársak, gesztenyefák sorakoztak. A házakat benőtte a bozót, az aszfaltút réseit méteres növények szélesítették tovább. A combig érő fű között jobb napokat látott játszótér  kopott fémlétrái virítottak a ködben. A színházépület előtt akkora tűzrakó hely, hogy egy egész falu elférne kürölötte, akár egy bivalyt is meg lehetne sütni az itt rakott tüzön. Egy darabig bolyongtam a házak között, kiutat keresve, végül a hátsó kerítés hűlt helyén jutottam ki a kilátó felé vezető útra. Mint utóbb kiderült a volt BM üdülő területén bóklásztam.

Így nézett ki, amikor gondozott volt a park. 

Egykoron a rendvédelmi dolgozók üdültetése valósult meg ezen a területen. A BM megszűnését követően a Központi Szolgáltatási Főigazgatóság (KSZF) kapta meg a volt BM üdülőit, a KSZF kiadta a kezelést a Humán Jövő (HJ) 2000 Kht-nak. A KSZF be akarta záratni az üdülőket és a HJ-t meg akarta szüntetni, és magánhasznosításra/vállalkozásba adásra tervezte kiadni az üdülőket. Ez a terv az ellenállás miatt nem valósult meg, a privatizációt sikerült blokkolni. 2010 óta a terület gyakorlatilag hasznosítatlanul áll.

A szálloda 2008-ban,  2010-ben

Novemberi esős a száraz nyár után

Hosszú volt a hét, az esős idő felvillanyozott, vágyódva nézelődtem kifelé az iskola ablakából.

Szemem előtt víztől csöpögő erdő, a fák tövében fényesedő gombakalapok képe lebegett. Így alig vártam, hogy kijöjjek végre a suliból, irány a Pilis, egyenest a nyár elején felfedezett gombaparadicsom felé vettem az irányt. Két és fél órát bolyongtam, szinte nulla gombatalálattal. Mégsem mondanám eredménytelennek a kiruccanást, ennyi diő alatt épp elillant az egész heti fáradtságom, mintha sosem lett volna. Mire autóba ültem, eleredt az eső. Hazamenni mégsem volt kedvem, a hegycsúcsokon gomolyogtak a felhők, Dobogókő felé vettem az irányt. 

Fantasztikusan szép volt a szemerkélő esőben sétálni. A szél fújta a ködöt, bekúszott a fák közé, de még a kabrátom alá is. Nem bántam ezt sem. Felüdülés volt a hosszú tikkasztó száraz nyár után egyszercsak novemberbe kerülni. 

 

Bejártuk az ásványi ágrendszert

Kicsit rosszul terveztük a szigetközi kenutúrát, azt hittük, odaslattyogunk lazán a kempingbe és máris rendelkezésünkre bocsátanak 2 kenut. De nem. Kiderült, Dunakilititől Cikolaszigetig az összes vízi járművet két hétre előre kibérelték. Így jutottunk le Ásványráróra, ahol pár éve már eveztünk. Szerencsére itt volt szabad hajó, így útnak indulhattunk. A kikötőből rögtön a kiszáradt fák felé vettük az irányt, engem különösen vonz az ilyen látvány. Amolyan kettős hatása van ott a Dunának. Fura ellentéte a buja őserdő szerű erdőnek és kiszáradófélben lévő mocsárnak. 

A fák között hattyúk úszkáltak, a zsombékokról kócsagok reppentek fel, a fákon hatalmas sárga gévagombák virítottak. 

A Halrekesztői-zárás felé vettük az irányt, itt kellett először átemelni a kenut a töltésen. Majd a baloldali ágban, a Gombócosi-Dunán folytattuk utunkat. A víz nem áramlott gyorsan, kellemes tempóban haladtunk felfelé. 

Én és a tesóm kaján vigyorral figyeltük, ahogy a másik kenu hármasa mérsékelt összhangban lapátolta a vizet, sehogy se sikerült egyenesbe kerülni, mindenki felváltva magyarázta, hogyan kéne csinálnia a másiknak. Végül sógornőm kijelentette, hogy nem szereti az evezést, felhagyott vele, ezután már simán haladtak a megfelelő irányban. 

A Gombócosi-zárás után rögtön jobbra fordultunk egy rejtekes ágba, a meglehetősen nagy sodrású Újszigeti-Dunán. Szerencsére két tesóm remek kormányos, így gond nélkül siklottunk lefelé a kanyargós vizen. 

Mire elértük a Szürke-Dunát, a víz sodrása is csillapodott. Majd beeveztünk a Kalapszigeti ágakba, ahol szinte állt a víz. Több helyen adódott lehetőség vízbe csobbanni, ami igencsak üdítő volt a nagy forróságban. 

Kifelé haladva az ágból kicsit elnéztünk a szárazföldet átszelő csatornába, ahol épp egy vaddisznócsalád úsztatott át a vizen. 

Az Öntési-gátnál újra átemeltük a hajót, majd a Pókmacskási-sziget mellett elhaladva, lecsorogtunk a zúgón, behajóztunk a Morvaszigeti-csatornába, ahol újra kidőlt-bedőlt, holt fák között szlalomoztunk, majd fájó ülepünket védendő, visszatértünk a kikötőbe.  A túra hossza összesen alig volt 12 km. 

Estefelé szúnyogűzőnek kis füstöt eregettünk, majd nyugovóra tértünk. 

A nagy meleg ellenére párás hajnalra ébredtünk. 

 

Az ásványi ágrendszer talán legszebb részét egy másik alkalommal jártuk be, amikor is a szokásos kikötőből a Pókmacskási-sziget felé vettük az irányt, az enyhe zúgón feleveztünk, majd az Öntési-ág és a Szürke-Duna közötti záráson nem emeltük át a hajót, hanem jobb kéz felé egy kis ágon beeveztünk. Itt ugyan volt egy híd a víz felett, ami alatt erősebb volt a sodrás, és jól meg kellett húzni az evezőket, ha fel akartunk jutni, sőt még a nyakunkat is be kellett húzni kissé, hogy átférjünk a híd alatt, de végül egyesült erővel, négyen, felküzdöttük magunkat az erősen áramló folyón. Már ez a sikeres manőver is felpörgette az adrenalint és a jókedvünket, de  ami utána következett, az maga volt a gyönyör és a csoda. 

Nagyon szép ágba kerültünk. Mindenfelé belógó fák, mintha egy hatalmas zöld alagútban lettünk volna. Eveznünk sem kellett, a víz épp a megfelelő tempóban vitt minket lefelé épp csak a kormányos igazított időnként a hajón. 

Néma csöndben haladtunk, áhítattal figyeltük a levelek rezdülését, a víz áramlását. Már csak néhány vízimadár kellett volna a teljes varászlathoz, azok azonban nem bújtak elő. 

Az ág vége felé egy újabb átemelés következett. A táj igazán idilli volt. Sehol egy lélek, csak mi voltunk errefelé és a Szigetköz. 

A zárással szembeni kis öböl.

Ezután már a forgalmas nagyobb Duna ágba kerültünk, ahol hirtelen megnövekedett a forgalom. Rengeteg kenus jelent meg körülöttünk, ki felfelé haladt, ki lefelé, nem győztük kerülgetni egymást. A Völgy-sziget sarkánál lévő nagy réten megálltunk fürdeni egyet, majd a Béka-éren eveztünk vissza a kiindulási pontunkhoz. 

A 9 km-es útvonal több mint fele vezetett a kis ágban, talán a kora reggeli indulásnak, vagy a küzdelmes megközelíthetőségnek  köszönhetően voltak ott kevesen, mindenesetre jó lenne még ilyen ágakat felfedezni a Szigetközben. Állítólag Cikola-sziget közelében több rejtekes (fél)holt ág akad. 

Talán majd jövőre. 

Kerékpárral a Szigetközben

Mosoni-Duna töltése Győrnél

Győrbe reggeli indulással, két óra vonatozás után érkeztem, de már buzgón verte vissza az aszfalt a nyár szűnni nem akaró forróságát. Hamar rátaláltam a Mosoni-Duna mellett haladó kerékpárútra, így gyönyörű füzekkel és egyáb ártéri fákkal szegélyezett aszfaltozott töltésen karikáztam Kunsziget  felé. 

Rábca torkolat

A Rábca torkolatnál épített műtárgy után elfogyot az aszfalt út,  murvás úton tekertem tovább. A kerék süppedt a kavicsok között, zajos is volt, a nap sugarait is vakítóan verte vissza a fehér kő. 

A  töltés jobb oldalán erdős terület zöldelt, balra szántóföldek sorakoztak. Jobbnak láttam  a töltés melletti földútra kanyarodni inkább, itt még árnyék is akadt néha.

Kunszigeti Duna-part

Megörültem, amikor Kunszigetnél megláttam a  parton kialakított kellemes, árnyas, füves pihenőt. Letáboroztam, megebédeltem a magammal hozott ételekből, fürödtem egyett a Dunában, olvasgattam az árnyékban, sehogysem  akaródzott tovább indulni.  

Eljátszottam a gondolattal, hogy itt töltöm az éjszakát, de aztán, úgy 4 óra tájban mégis tovább indultam. 

Bolgányi-hídnál

Egy darabig nem a töltésen haladtam, hanem követtem a Duna kanyarulatát, kellemes földúton, árnyas erdőben. Majd vissza a töltésre, ami hamarosan aszfaltútba torkollot és átvezetett a hídon a Duna felett. Innen irány Dunaszeg! 

Dunaszegen megpróbáltam közértet találni, de már semmi nem volt nyitva, így meg sem álltam Ásványráró határáig. A szép, aszfaltozott kerékpárúton gyorsan haladtam. 

Ásványráró

A falu határában a kálvária szomszédságában megcsodáltam a 100 éves fekete nyárfát is. Majd a part felé vettem az irányt, ahol  idilli, naplementés hangulat fogadott. 

Most sem tudtam betelni a vízben álló holt fák látványával. 

Reggel a parton

Végül a Béka-ér mellett sátrat állítottam, a stégen ücsörögve, távol a szúnyogoktól hallgattam a madarak hangját, a víz zúgását és a szarvasok bőgését, majd nyugovóra tértem.  Hajnalban horgászok érkeztek autóval, s épp a sátram mellett vertek tanyát, így korán sétára indultam a parton. 

Csodaszép ködös, napos hajnalra ébredtem. 

Ásványi torkolati fenékküszöb és hallépcső

A sétám után az ásványi hallépcső és zárás felé vettem az irányt. A gát mögött hevesen áramlott a víz.

A Szigetközben gyakran találkozhatunk a folyóágakon olyan mesterséges építményekkel, melyek feladata az ide érkező víz szabályozása oly módon, hogy  a hullámtéri mellékágba megfelelő mennyiségű víz jusson, szárazság esetén pedig ne tudjon a kis ágakból a víz visszaáramlani az Öreg-Dunába. A gátak környékén kialakuló erős sodrású víz megakadályozza a halak szabad vándorlását, ezért sok helyen úgynevezett hallépcsőket építettek a gátak mellé, ahol a halak vígan át tudnak jutni, kikerülve e heves áramlatokat, útközben a kialakított pihenőmedencékben erőt gyűjthetnek a továbbjutáshoz. 

A Duna nyugodt vize a fenékküszöbb felett. 

Szántóföldek között a piroson

Innen a piros jelzésen egy darabig a töltésen, majd a szántóföldek között tekertem vissza Dunaszegre Találkoztam egy vadászgató rókával is, valamint találtam nyíló kikericseket is. 

A cirok egész használható állapotúnak látszott, ellentétben az elszáradt kukoricával és a bánatos állapotú napraforgókkal. 

Mire Dunaszegre értem már magasan járt a nap az égen, körbetekertem a Morotva-tó tanösvényét, ahol szomorúan konstatáltam, hogy a tó magánterület és sehol nem szabad lemenni a partjához. Így aztán folytattam utam a Mosoni-Duna innenső oldalán a gáton Győr felé. 

megálltam fürdeni két helyen is, de egyiken sem esett olyan jól a pihenő, mint előző nap Kunszigetnél. 

Újra Győrben

Györ Aranypartnál értem el a várost.  Amíg vártam a vonat indulására csavarogrtam egyet Győr belvásorában, ami káprázatos.

Jedlik-csobogó

Utolsó megpróbáltatásként már csak a megrakott kerékpárt kellett feltornázni a vasútállomás egyáltalán nem bicajbarát lépcsőin, melyhez segítséget kellett kérnem. Meg kell mondjam, Győrben csupa kedves emberrel találkoztam. Mindenki nagyon beszédes, érdeklődő és segítőkész volt. A vonatra várakozván nem győztem hallgatni a rengeteg kerákpározási élménybeszámolót és túraterv tanácsot győri indulással Pannonhalma, vagy éppen Komárom felé.