Szeptember vége van. A nap siet az égen, már csak alig tenyérnyi van még hátra abból az útból, míg eltűnik a fák koronája mögött.
Az erdőben néma csend.
A lábunk alatt zizzenve reccsen az avar, gyorsan haladunk a táborhelyünk felé. A fák között néha megcsillan az egyre mélyebb sárga színű napsugár. Suttogva beszélünk, figyeljük az erdőt.
A távolból alig hallhatóan felbőg egy szarvas.
Ahogy közeledünk a gerinc felé, egyre többször, egyre hangosabban hallatszik, először csak balról, majd jobbról is.
Mire felérünk a csúcsra, a nap épp eltűnik a horizont mögött, mégis viszonylag világos van, itt-ott pirosra festi még a felhők alját. Sátrat állítunk, tábort verünk. Mire mindennel elkészülünk, a hold hatalmas félköríve világítja be a tisztást. A fennsíkot körbevevő völgyekből minden irányból zeng az őszi szarvas-koncert.
Csendesen ülünk, és magunkba szívjuk az erdőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése