Sziklák, páfrányok és mohás fák közt a Páris-patak szurdokvölgyében

Paris-patak szurdokának bejárata Nógrádszakáll és Ipolytarnóc között félúton található.  Maga a völgy egy alig fél km. hosszú, zegzugos, helyenként csupán 2-3 méter széles 20-25 méter magas sziklafalakkal szegélyezett völgy. Ezt a nem túl hosszú utat igen hamar be lehet járni, de mindenképp érdemes megnézni, mert csodálatos érzés a hűvös völgyben bóklászni. 

A magasból a fák lombjai között beszűrődő napfény megsimogatja a szurdok párás levegőjében burjánzó páfrányokat és fodorkákat. 

A völgy három helyen is elágazik. Először a főágon mentünk végig, ahol a tanösvény tábláiból megtudtuk, hogy keletkezett a szurdok. 

Úgy 15-16 millió évvel ezelőtt  folyó kanyargott  (vagy sekély tengerpart terült el) errefelé, mely lerakta messziről hozott hordalékát. A csaknem teljesen gömbölyű kavicsokkal tűzdelt szurdokfal legalábbis erről tanúskodik. A folyóvíz elméletet az támasztja alá, hogy a lerakódott kőzetrétegek nem párhuzamosak, hanem hajlottak, több helyen metszik egymást.  Majd az elmúlt 10-20 000 évben egy újabb patak vájta a sziklába a mai völgyet, láthatóvá téve a több millió évvel ezelőtti földtani folyamatokat. 

Talán egy varázsló kőbe zárta ezt az óriást, aki  két hatalmas szemével végig figyelt minket, amíg elhaladtunk alatta, és egyetlen óriási fülével hallgatta, mit beszélünk.  

A környéken a vulkáni tevékenység következtében a  kidőlt fákra hulló hamu és láva betemette azokat, majd az idők folyamán kimálltak a megszilárdult kőzet közül. Így a képen is látható lukak az egykori növényi ágak megmaradt kontúrjai.  

Majd hamarosan elértünk egy függőleges, vagy inkább visszahajló  sziklafalig, melyen most békésen, de alig észrevehetően csordogált némi víz.  Ez az aláhajló tereplépcső úgy alakult ki, hogy a felül elhelyezkedő keményebb réteg megakadályozta a völgy beréselődését, miközben az alatta lévő puhább kőzetek pedig kimosódnak. Valószínűleg a felül megmaradt párkány idővel le fog szakadni. Most azonban bámultuk a párkányon megülő méteres páfrányokat és a falon csordogáló kis vízesést. 

Sajnálatos módon azonban erre nem tudtunk tovább menni, kénytelenek voltunk visszafordulni, de nem tudtunk elszakadni a hely szépségétől, így  ahelyett, hogy visszamentünk volna az autónkhoz, a szurdok egy másik, ígéretesnek tűnő ágán vágtunk neki a felfelé vezető útnak. Az út csupa kidőlt fák alatt-fölött-között vezetett felfelé. Nem volt könnyű a terep, de izgalmas és szép látványt nyújtott. 

Hamarosan itt is egy 2 méter magas kőfal zárta utunkat, de a kidőlt fákon mégis felmásztunk a következő "emeletre". 

Ilyen gömbölyű folyami kavicsok képezik a sziklafalat.

Hamarosan el is értünk egy kis ösvényt, mely a térképem szerint visszavezet a zöld kereszt jelzésre, ami visszavisz a szurdokvölgybe, majd végül a  parkolóhoz. Határozottan melegebbnek éreztük a levegőt, vígan sétáltunk az erdőben, időnként ellenőrizve a GPS-en a helyzetünket. Ezen a ponton azonban mutatkozott némi ellentmondás a kitaposott út és a GPS által jelzett turista út között. Egész pontosan fogalmazva köszönő viszonyban sem voltak egymással. Időnként a térképünket követve járhatatlan erdei ösvényekre vezetett minket, alig járható bozótosokon furakodtunk át, viszont itt megtaláltuk néha a fákra festve a jelzést. Ha a kitaposott úton mentünk, akkor jelzés sehol. Viszont a bozótokon való átvágással hamarosan felhagytunk, így nagyjából nagyjából  belőttük az irányt és mentünk az orrunk után. Szerencsésen elértünk egy újabb patakmedret, leereszkedtünk és a mederben a sziklákon és a mohás kidőlt fákon haladtunk tovább.  

Újabb gyönyörű páfrányok, hatalmas sziklák között kellett leereszkedni.

Lányom megjegyezte, hogy reméli, hogy nem a visszahajló sziklához fog vezetni ez az út, én biztos voltam benne, hogy nem, így vidáman haladtunk tovább. 

Ebbe a kis katlanba egyáltalán nem volt egyszerű leereszkedni, kidőlt fán araszoltunk lefelé, a kutyát úgy kellett leemelni a magasból, nem talált utat lefelé.

Alig néhány méter után azonban elértünk egy szakadékhoz. Pontosan annak a sziklának a tetején álltunk, ahol a tanösvény végén visszafordultunk, mert nem tudtunk felmászni. Szóval lányom sejtése beigazolódott, vissza kellett fordulnunk. Amihez nem volt sok kedvünk. Így egy darabig meneteltünk a sziklákon, felhúzódzkodtunk a sziklapadokon, ahol az előbb oly nehezen lejutottunk, és kinéztünk egy szimpatikusnak tűnő völgyoldalt, ahol kimászhatunk a szakadékból és fentről megkerülhetjük a vízesést. Ez jó tervnek látszott, bár a völgyoldal meredek volt, egy fa gyökereibe kapaszkodva nem tűnt lehetetlennek megoldani a feladatot. 

Nem számoltunk azonban az elmúlt hetek esőzési következtében felázott földdel. Lányom mászott előre, és hamarosan érezte, hogy nagyon csúszik lába alatt a talaj. A kutya nem is volt képes ezen a lejtőn feljutni, minduntalan visszacsúszott. Szerencsére talált kerülő útvonalat, így mire lányom feljutott a a gyökereken a fa törzséig, ő már fentről ugatott felé. Ezen a ponton azonban kiderült, hogy innen nincs tovább út! Nincs mibe kapaszkodni, csak a puszta meredek, sáros, csúszós lejtő van. Viszont Viki visszafele sem mert jönni. Nekem mindeközben a torkomban dobogott a szívem.  Hosszas tanakodás után végül hasra és térdre fekve próbált előre haladni, és szerencsére sikeresen elérte a biztonságos hegytetőt. 

Ezen felbuzdulva magam is nekivágtam az emelkedőnek. Ám egy óvatlan pillanatban az egyik lábam becsúszott egy gyökér és a lejtő közé egész combközépig. Sehogy sem tudtam kiemelni, mivel a másik lábammal nem találtam megfelelő magasságban támasztékot. Bárhova is tettem mindig lecsúszott a sáros talajon. Nem volt mit tenni, mint a gyökerekbe kapaszkodva karizomból kihúzni magamat a fogságból, ami azért nem volt egyszerű, mert a karom sosem volt valami erős. Végül jó néhány próbálkozás után sikerült kiszabadítanom a lábamat, és felkapaszkodni a fához. Itt megpihentem, kezem-lábam remegett, és ugyanúgy hümmögtem, mint a lányom, amikor itt állt. El nem tudtam képzelni, hogy fogok tovább jutni. Alattam a 10 méteres mélység mélyén sziklák várnak,  úgyhogy mégiscsak jobb lenne épségben feljutni. Belehasaltam hát a sárba, térdemmel és körmömmel kapaszkodva a földbe jutottam centiről-centire feljebb. 

Végül én is felértem, boldogan öleltük meg egymást, és elhatároztuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk kötél!

Pár lépés után megtaláltuk az ösvényt is a zöld kereszt jelzéssel, majd néhány száz méter múlva az út lefelé vezetett a szurdokba. Azonban ez is olyan meredek és csúszós volt, hogy csak guggolva, félig ülve mertünk leereszkedni. 

Így aztán elöl-hátul nyakig sárosan 7 és fél km megtétele után tértünk vissza az autónkhoz. 

Miután adrenalin szintünk a normális érték felé közelített, elhatároztuk, hogy felkeressük még a közeli Mucsinyi fatörzsbarlangot. Ezt Mucsény felől közelítettük meg, 3-4 km-es sétával értük el. 

Kb. 20 millió évvel ezelőtt egy vulkánkitöréskor egy kidőlt fát beborított a vulkáni hamu és láva, majd megkeményedett. Az idők során az elszenesedett fatörzs kimállott a kőzet közül, s az így keletkezett üreg a tufa aprózódása és lehullása nyomán tovább tágult. A barlangban állítólag levéllenyomatok is találhatóak.