Ósva-patak völgye és a Hemzső-bérc

Háromnapos zempléni kirándulásunk utolsó napjára könnyedebb túrát terveztem, mint ami amúgy várt volna ránk. A tervek szerint Pálházáról  jelöletlen utakon, majd a sárga jelzésen gyalogoltunk volna át Telkibányára. Mindezt hatalmas hátizsákkal, a huszonegynehány km-ből 4-5 km-t aszfalton - nem tűnt csábító lehetőségnek. Így inkább – szégyen, nem szégyen – meglógtunk a kihívás elől! Hajnalban buszra ültünk Péterrel, és 20 perc alatt Telkibányán voltunk, ahol kiadós reggeli után mi is nekivágtunk az erdőnek.

Az Ósva-patak völgyében haladtunk, kellemesen vízszintes terepen, a sárga jelzésen. Hűvös, ámde napsütéses reggel volt, a madarak vidáman csicseregtek, a patak csobogva robogott tova, mi pedig megkönnyebbülten sétáltunk a part mentén.

A patak mentén több helyen égeres láperdő foltokat találhatunuk. 

Megszemléltük a középkori duzzasztógát romját, valamint a Perlit-tornyokat.

Középkori duzzasztógát maradványa. A gát mögötti rész a középkorban (1788) víztározóként szolgált. Innen látták el vízzel a közeli település (arany)ércfeldolgozóit, kihasználva a víz energiáját.

Az eredeti gát 7,5 méter magas és 50 méter széles volt.

A duzzasztógát mögött az út mentén 10-15 méter magas kőtoronyok sorakoznak. A tornyok vulkáni működés eredményei. Szilíciumdús lávából vizes környezetben apró szürke golyók képződnek, ezek összességéből áll össze perlit, mely morzsalákos kőzet. Felszínén még a moha sem nagyon tapad meg.

Magas víztartalmú, hevítve kiváló hőszigetelő képességű anyaggá alakul, amit az építőiparban előszeretettel használnak.   

Egy jelöletlen úton nekivágtunk  a Hemzső-bércnek. Ehhez előbb át kellett kelni a patakon, ami száraz lábbal nem is volt egyszerű feladat. Ám Péter pikk-pakk hidat készített nekem: 

A patakon való átkelés után az út emelkedni kezdet. 750 méter magasra kellett felkapaszkodni, s bár  nem kapkottuk el, egész gyorsan felértünk. 

Jöttünkre út közben szarvasok és őzek riadtak fel, és vágtattak tova a szerintem járhatatlan terepen. Minden esetben a zajra lettünk figyelmesek, ha nem mozdulnak, észre sem vesszük őket a magas aljnövényzetben. 

Szép perlit(fél)gömbök.  Több helyen is láttunk ágyugolyó méretű csaknem szabályos kőlabdákat. 

Csaknem a csúcs előtt egy rétre bukkantunk, melyet sárga és lila – feltehetően – bodzaszagú kosbor borított. Bár a nap magasan járt az égen, megpróbáltam értékelhető képeket készíteni róluk, jó sokat kuporogtam a fűben egy-egy példány előtt. 

 

A rétet hatalmas, öreg tölgyek vigyázták, alattuk erdei kutyatejmező díszelgett.

Kigyönyörködtem magam a rengeteg virágban, majd a háromszög jelzésen leereszkedtünk a bércről, ahonnan remek kilátás nyílt előre Füzér felé, balra pedig Telkibánya házai felett bodrozódtak a fellegek.

Szuperül működik a túrakávéfőző! Mondjuk én nem kávézom, de van, akinek létszükséglet. 
A távolban még a Füzéri vár is látszik!

Innen visszaereszkedtünk a völgybe, ahol teljesen véletlenül épp összefutottunk túratársainkkal, akik az eredeti, előzetesen kitalált útvonalon közelítették meg a falut. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen rövid idő alatt abszolválták az utat. Én biztos nem lettem volna képes erre – vagy ha képes lettem volna, semmi kedvem nem lett volna hozzá (talán kiderült az eddigiekből). 

Egy régi, felhagyott erdészeti út. Kétesélyes volt, hoyg végig tudunk-e rajta menni. 

Nem szeretek végigrohanni az erdőn! Jobban szeretek elidőzni az érdekesebb részeknél, megnézni a fákat, megszagolgatni a virágokat, elkalandozni kicsit erre-arra, bemászni a fák közé járatlan ösvényeken. Ez pedig nem praktikus a nagy hátizsákkal, és azzal, hogy időre kell a szállásra érni.

Mindent összevetve szerintem nagyon jól jártunk utolsó nap a külön úttal – jó volt megélni az erdőt.