A vejem fent aludt a havas hegyen az éjjel, egy szál ponyva alatt, hálózsákban. Mi meg a lányomal és az unokámmal reggelire érkeztünk hozzá. Mármint a reggelit nem ő szervírozta nekünk az esti vadászat eredményeként, hanem én vittem magammal egy egész hátizsákkal. Lányomra az unokám volt rákötözve, épp csak a feje látszott ki lányom kabátja alól. Úgy néztek ki, mint egy csodálatosan szép kétfejű tündér.
A tündér kisebbik feje amint észrevette, hogy én is ott vagyok, hangos kurjantásokkal, kacagással fejezte ki örömét, valamint megtoldotta még azzal, hogy egész testével ugrálni kezdett, járt keze lába, majd szétvetette anyjáról a kabátot. Ezen persze mindenki nevetett, így a mindkét fejével szélesen nevető erdei tündérrel folytattam a kirándulást.
Pár kilométer után az geyik fej több mozgásteret óhajtott, a másik fej pedig némi tehermentességet, így aztán egy jól behavazott asztal mellett letelepedtünk. Leterítettük rá a polifoamot, ráültettük az immáron szétvált tündérekből a kisebbiket és megterítettük az asztalt mindenféle finomsággal. A tündérek meg nekiláttak eltüntetni amit láttak. Azért a táborozó atyának is maradt szerencsére.
A legkisebb megpróbálta kimozgolódni magát, ám a bundabéléses overal erősen korlátozta a lehetőségeit: úgy ült ott, mint egy hatalmas felfújt lufi. Alig tudta mozgatni a kezét-lábát, így levettük az overált, visszatömöszköltük a hordozóba, rácsukta az anyja a kabátját, és a kétfejű tündér újra készen állt a vándorlásra.
Még egy órát sétáltunk a gyönyörű havas tájon, addig a kisebbik tündér aludt egyet a jó melegben, a nagyobbik meg elképesztően elfáradt.
Hamarosan vonatra ültek és hazarobogtak.
Én pedig elindultam Dobogókő felé. Az úton araszolt a kocsisor, mindenki ki akarta használni a ritka havas lehetőséget. Így aztán az első adandó alkalommal leparkoltam, és gyalog vágtam a hegynek a sárga jelzésen.
Az erdő ezen részén nem is voltak olyan nagyon sokan. A lejtőkön gyerekek szánkóztak, kutyák rohangáltak.
Egy apuka nagy kacagásokkal vezette maga melett pár éves gyermekét. Mások nagyokat kurjongatva vetették magukat a hóba. Valahogy mégsem zavart most a sok ember, jól esett együtt örülni velük.
Ki ne örülne egy ilyen behavazott, csupa roppanós fehér erdőnek?
Persze azért kerestem a járatlanabb utakat. Például az ilyen havas alagúton átvezető ösvényeket.
Végül a Zsivány-sziklákig jutottam.
A sziklák körül rengeteg ember volt, de a nagy sziklák háta mögötti részeket alig ismeri valaki, így ott egyedül bóklászhattam.
A sziklák környéke tele van ilyen függőleges kürtőkkel, zsombolyokkal, vagy víznyelőkkel. Most nem gomolygott felette a pára, de megolvasztotta maga körül a havat. Nem árt vigyázni az ilyen nyílásokkal, elég könnyű a mélybe zuhanni, nem jelzi semmi, hol lépsz majd egyszercsak a mélybe.
Gyönyörű, deres pókhálócsipke.
Zsivány-sziklák melletti jellegzetes gyökérzet. Egy egész csapat ember elfér alatta.
Végül a Kamilla forrás felé kanyarodtam és a kék kör jelzésen csatlakoztam vissza a sárga jelzésbe.
