Novemberi kettős

Az aszfalt nedvesen csillog, a fák levelei mozdulatlanok, a házak ablakai sötéten néznek a hajnali teljfölös szürkületben. Az emberek épp most fordulnak a másik oldalukra, a radiátorok csendesen csörgedezve továbbítják a forró vizet. Idekint néma csend, szellős sem rezdül. 

Jól esik a biciklin ülve a téli kabát, arcomba csendesen permetez a novemberi köd, majd lassan bekúszik a hideg a kabát alá. Igazi nedves, novemberi szombat reggel. Óvatosan gurulok lefelé az úton, csúszik a bringa kereke. Lefelé még a kapucnit is a fejemre húzom, otthonosan meleggé válik a ruhám. A kertekben a fák még őrzik színes lombkoronájukat, jó rájuk nézni, miközben suhanok lefelé a lejtőn. Szép ez itt is, de mégis azon jár az eszem,  milyen lehet most az erdő!  Munkába indulok, s már most alig várom, hogy végre járjak egyet a kékes párába burkolózó fák között.

Aztán az órán elfelejtek mindent, a diákokra koncentrálok, és arra, amit át kell adnom. De csak egy pillantás az ablakra, s máris újra kiragad a valóságból a természet misztériuma. 

  

A Normafánál sűrű a köd. Élvezettel bolyongok a fák között, aköd mögül valószerűtlenül sárgán világítanak a levelek. Az avar még meg-megzördül a lépteim alatt, de sokszor már csak úgy cuppan a cipőm a sárban. Elmélázok még az órán történteken kicsit, aztán átadom magam a természetnek és végre kikapcsolok a mindennapokból. 

Imádom ezt a szottyogó, ködös, őszi időt!