2021. november 5., péntek

Újra a Csóványos és újra a Nagy-Mána

Ismét eluralkodott rajtam a Nagy-Mána - Csóványos mániám, és engedve az olthatatlan belső késztetésnek útra keltem, idén harmadszor, hogy megmásszam a Nagy-Mána szívet dobogtató kaptatóját, majd onnan felkapaszkodjak a Börzsöny legmagasabb csúcsára. Jártam itt már télen Kemence felől, és nyár elején Diósjenő felől. Most ez utóbbi utat akartam megismételni, lévén, hogy akkor az út második felét teljes sötétségben tettem meg és a tájat inkább csak éreztem, mint láttam. 

Most is Diósjenőről indult a túra, bringával, az aszfaltozott úton Királyházáig. Alig vártam, hogy elérjem végre a Závoz-nyerget (2km), már elfelejtettem, milyen érzés a 14%-os folyamatos emelkedő, onnan azonban kellemesen lejt az út, egészen Királyházáig. 

Királykútnál a kis tavat falevelek fedték és színes fák szegélyezték. Egész más ez így, mint nyáron

Királyházánál felkanyarodik az út a Rózsás-patak mentén a Tűzköves-forrás felé. Jó volt elidőzni ősszel  ősszel is ezen a helyen. (nyáron és télen). Bár télen itt méteres jégcsapok lógtak a sziklákról, és izgalmas élmény volt bebújni mögéjük, nyáron pedig kellemes hűvös volt a fák között, mégis talán ősszel a legszebb a sárga falevelekkel borított patak vizéből kikandikáló szürke sziklatömbök és a színes erdő ölelő látványa miatt. 
Amikor a piros jelzés a Mána felőli meredélyre kanyarodik, érdemesebb inkább gyalogosan folytatni a túrát. Kerékpárral ugyanis képtelenség feljutni. 
Úgy éreztem, most elég idő van a túraára, így a kaptató felénél lévő sziklatömböt körbejártam, és megnéztem végre a másik oldalról is. A mély avarban kb. térdig süppedtem. 
A szikla piros jelzés felőli oldala.
A Nagy-Mánán viharos szél fogadott. A hegyoldal fái már csaknem csupaszon meredeztek alig néhányon virított még a lombkorona. A gerincen végighaladva csodáltam az amúgy - a párás idő és az erősen szóródó erős napfény miatt meglehetősen - fotózhatatlan szépségű tájat. 

Elhagyva a gerincet újra erősen emelkedett az út, itt jutott először az eszembe, hogy kinek támadt ez a hülye ötlete, hogy megmásszon egy ekkora hegyet... Ráadásul ilyen szélben... 
Pár kilométer és itt az elágazás, kanyar balra, irány a Csóványos. Itt már az út sem olyan meredek, hamar itt a csúcs és a kilátó.
Valahogy még mindig abban reménykedtem,  hogy sárga, vörös és narancs lombkoronák fogják fedni a hegyoldalt, ennek ellenére a fák nagy része csupaszon meredezett. Ezt az őszt a Csóványoson lekéstem!  No, majd jövőre...
Lefelé a piros háromszögön vezet az út. Ez az erdő már előző utamon is elvarázsolt, hatalmas szürke törzsű bükkjeivel. Igazi meseerdő. 
A Pogányvár előtti réten még nyíló őszi kikericseket is találtam. 
Pogányvártól a bükköst fenyvessel elegy vegyes lomboserdő váltotta fel, amit eddig észre sem vettem, most az avarszőnyeg változatossága hívta fel rá a figyelmemet. Az a kis falevél meg kiült a törzsre napozni...
A térkép egy kilátópontot jelölt, s valóban, pár métert ereszkedve a fák között  valóban pazar panoráma fogadott a Nagy-Mána felé. (Támogatom, hogy legyen a neve a Dóri által adott Mánalátó)
Az út eddig sem volt éppen lankásan lejtőnek mondható, de innen már igazán meredekké vált. Egyre többször képedtem el, hogy is tudtam én éjszaka ezen az úton egyáltalán lejutni? A lábam alatt a földgöröngyök, mint kis görkorcsolya kerekek gurultak, mindenfelé kiálló gyökerek, és még a gravitáció is mintha minden alkatrészemet különböző irányokban és eltérő sebességgel  sürgette volna  lefelé. A képen persze mindebből alig érzékelhető valami. 
De az út legjobb része csak ezután következett. Éjszaka ez valóságos esőerdőnek tűnt: mindenfelől vizes, belógó ágak, simogató falevelek terelgettek a keskeny ösvényen. A lámpa épp csak az alig pár centire lévő faleveleket világították, illetve a talpam alatt tekergőző szalamandrákat.
Nos, szalamandrák most nem voltak, keskeny ösvény, sárga, zöld, narancs, rozsdabarna színekben pompázó sűrű dzsungel azonban  igen. Néha még az utat is alig lehetett felismerni. 
Ez volt az út legjobb része! Fantasztikusan jó élmény volt itt lenni, forogni a sűrű erdő mélyén, körbevéve ezzel a csodálatos burjánzó mégis őszülő növényvilággal. 
Végül meglett újra a patakmeder is.  Nem tudom, volt-e benne víz, mert vastagon borította a levél, én pedig többnyire  a köveken lépdeltem. 
A piros jelzéstől már a bicaj dolga volt, hogy visszagurítson az autóig. Mire az aszfaltútra értünk egész besötétedett és az eső is szemerkélni kezdett. A hátralévő 8 km-t a lámpafényben ezüstösen csillogó esőcseppek követésével tettük meg. Ez a kis záró akkord még különlegesebbé tette az utat. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése