Börzsönyi vadon

A Börzsöny valahogy vadregényesebb, varázslatosabb, mint más hegyek Magyarországon. 

Amikor először jártam ott a lányaimmal, laza kis sétára indultunk, de a kiszemelt tervet hamar teljesítettük, és úgy gondoltuk,  mégiscsak nekivágunk a Csóványosnak. Nem tudtuk, mire vállalkozunk, mindenféle előzetes terv és tapasztalat nélkül indultunk neki A Hegynek. 

A Pilisen és a  Visegrádi-hegységen edződve a rövidebb combos kaptatók nem okoztak problémát, ott a táj változatossága rendszerint hamar felejtette a hegymeneteket. 

No de a BÖRZSÖNY nem ilyen és mi  akkor erre nem voltunk felkészülve. 

Hosszú, monoton emelkedőn haladtunk,  sehol egy szikla, sehol egy panoráma, sehol egy patak, vagy forrás, csak az erdő, az út, fa, fa, bokor  és a tüdőszottyogtató kaptató. Az út egy részén csaknem négykézlábra ereszkedtünk nagyobbik lányommal, s épp azt beszéltük, hogy forduljunk vissza, amikor előre tekintve láttuk, hogy a kisebbikem már héthatáron túl jár, gyors ütemben FUT felfelé azon a kaptatón, amig mi alig vánszorogtunk. Így aztán nem volt választás, menni kellett tovább. 

Majd elértünk egy csúcsot, ó ez még  nem a Csóványos, pedig ez is milyen magas! Mindegy, innen már nincs messze, egy szintben vagyunk, felfelé már nem kell menni. 

Tévedtünk. 

Az út lejtett, majd újra emelkedett, majd újra lejtett, újra emelkedett, mire a kilátóhoz értünk, már csak pihegni tudtam a padokon, eszem ágába sem volt felmászni a kilátó lépcsőin. Aztán leereszkedtünk egy másik jelzésen a völgybe, kiderült ahhoz, hogy visszaérjünk az autóhoz, újra meg kell mászni egy emelkedőt. A laza 5 km-es tervezett sétánk váratlanul 19 kilométerese sikeredett, kb. 1000 m szinttel. Akkor úgy éreztem, soha többé nem jövök a Börzsönybe, micsoda átkozott hely ez!

Azóta számtalanszor jártam már eme hegy zugait, csúcsait és völgyeit, s minél többször jöttem, annál jobban megszerettem. Hihetetlen sok felfedezni való van itt, de valahogy másképp, mint a Bakonyban, vagy a Bükkben, vagy egyéb hegységeinkben. 

A Börzsöny észrevétlenül kúszik be a zsigereidbe, amikor  araszolsz felfele kaptatókon, s a combod már kő kemény, a talpad fáj és alig bírod emelni, a fák között süvít a szél, rángatja a kabátodat, cibálja a hajad, elátkozod, de belefeszülsz és mész tovább. Aztán lágyan besüt a nap a levelek között és megcirógatja az arcod. Majd váratlanul vaddisznókonda csörtet át előtted az úton és tudomást sem vesz rólad. Megpillantod a  a csúcsról alátekintve a kalderát beborító fatömeget. Elmerülsz egy sziklán ücsörögve a  virágokkal borított hegyoldal látványában. Hallgatod az éjszakai erdő zajait egy holdfényes éjszakán. Egyensúlyozol a gyorsfolyású patakok kövein, miközben zergék figyelik lépteid a magasból. S elfelejted a fájdalmat, a hideget, a fáradtságot, csak örülsz, hogy ott vagy és láthatod azt, ami eléd terül.

Bekúszik minden procikádba, érzed minden érzékszerveddel  és többé nem tudsz szabadulni. 

Egyre többször és többször akarod, egyre jobban meg akarod ismerni, elmerülni a mélyén. 

Valahogy így történt ezen a hétvégén is.  Megint egy kicsit több Börzsöny lett bennem. Pedig ilyenkor, november végén már nem olyan látványos az erdő. 

Az útvonalat már korábbi út során kigondoltam, a térkép jelzett is valami utat arrafelé a patak mentén, de nem tűnt a bejárat felől túl könnyen járhatónak, így inkább útba ejtettük a Csóványost. 

Már hazafelé tartva javasoltam, hogy egy erdészeti úton mégis  ereszkedjünk le ahhoz patakhoz, s a térkép által is jelzett (nem turista) úton menjünk végig mellette. 

Úgy számoltunk, a hátralévő két kilométert - amíg elérjük a jelzett túristautat - simán megtesszük fél óra alatt naplementéig, majd még szürkületben vissza is érünk az autóhoz. 

Az erdészeti út a patak felett kb. 10 méterrel vezetett, mindenfelé az 2014-es ónos eső miatt kidőlt fák borították a hegyoldalt. A térkép a patak másik oldalán mutatta az általunk keresett utat, így aztán szépen leereszkedtünk a  kidőlt fák mentén a völgybe. 

Az felgyülemlett lehullott falevéltömeg  néhol úgy meggyűlt, hogy meglepetés szerűen combközépig süppedtünk benne. Viszont több gombát is találtunk az avar között meglapulva. 

A meredek völgyoldalban a kidőlt fákba kapaszkodva biztonságosan lejutottunk. 

A fák kifordult gyökérzetének tetején burjánzó élet trónolt. 

A patakban alig csordogált a víz, a fák egymás hegyén-hátán feküdtek a mederben, illetve a meder fölött. Nem tűnt járhatónak a terep. 

Felkapaszkodtunk egy kicsit a hegyoldalba, és meg is találtuk a térkép által jelzett utat. Sőt még felfestett turistajelzést is találtunk, igaz meglehetősen kopott állapotban. Szóval ez egykor jelzett út volt - most azonban lépten nyomon kidőlt fák keresztezték az utunk. 

Ennek ellenére egy ideig elég jól tudtunk haladni, szorgalmasan másztunk egyik fáról a másikra. Hol a törzsek alatt, hol fölötte, hol jobbról kerülve, hol balról fordulva lépdeltünk. Aztán egyre sűrűbben nőttek az akadályok, a terepet nehezítette a (meg)bokrosodó szederinda tömeg. 

Még egész jól láttunk a szürkületben, óvatosan bontogattuk ki magunkat a tüskék öleléséből.

Ránksötétedett.

Már nem láttuk, merre is lenne az út, bár lehet, hogy nem a sötét miatt fogyott el, a szedres már korbácsként marta belénk késeit. Gondoltuk, jobban járunk, ha elhagyjuk az "utat" és  visszaereszkedünk a mederbe. A bokrok alatt négykézláb kúszva értük el a völgy alját. 

Itt legalább nem volt szedres, maradtak csupán a kidőlt fatörzsek, no meg a patak billegő kövei, avar alá rejtett láthatatlan gödörcsapdái. Bottal tapogatózva lépkedtünk, fáról fára, kőről kőre. Az elemlámpa fénye épp csak az előttünk lévő akadályt világította meg, így mindig csak egy lépésre előre kellett gondolkodni. 

Eltévedni nem lehetett, lassan, de biztosan haladtunk előre. Végül két óra botorkálás után végre elértük a jelzett ösvényt. Kicsit fellélegeztem, és gyors léptekkel indultunk a biciklik felé. 

Az úton haladva a sötétből hatalmas, világító szempárokon villant meg a lámpa fénye. Nem nagyon hatotta meg őket jelenlétünk, figyelmesen követték lépteinket. Majd aszfaltútra értünk, kerékpárra váltottunk, s az út melletti erdőből pillogó szempárok tulajdonosait halk csilingeléssel próbáltuk lebeszélni arról, hogy felénk induljanak.   Aztán már a bicaj kerekét is alig láttuk, leszállt a köd, s vakfehérségbe burkolt minket a lámpa fénye. 

Felejthetetlen élmény volt ilyen közelségből megtapasztalni a vadont.