Mátrakeresztes buszmegállóból a piros kereszt jelzésen indultam el, ezúttal csupán a kutyám társaságában, hogy felfedezzem a környék két vízesését. A Kövicses-patak felett átívelő híd végénél egy alig észrevehető ösvény vezet be az erdőbe, a Vidróczki-barlang felé. Igencsak figyelni kellett az utat, ugyanis az erdészeti útról hamarosan leágazik a jelzés, amit azonban az avarral beborított erdőben alig lehetett észrevenni. Alig fél kilométer után letértem az útról a patak felé, s legnagyobb meglepetésemre éppen az Alsó-vízesésénél kötöttem ki.
Az előző hetek bőséges esőzése ellenére a vártnál kevesebb víz zuhogott alá a sziklaperemen, ám a váratlan beköszönő fagynak hála szép jégborsók és jégcsapok képződtek a lecsöpögő és felcsapódó víz hatására.
Átkelve a patakon a sziklafalak mellett mászva feljutottam a Vidróczki-barlang bejáratához, ahol ragyogóan sütött a nap, s megolvasztotta a deret a mohákon és füveken.
Miután kigyönyörködtem magam a látványban, visszaereszkedtem a patakmederbe, és ott folytattam az utam, majd hamarosan újra elértem a piros jelzést, ami pár méter után a piros háromszög jelzésbe torkollott.
Ez vezetett a Lyukas-kőhöz, illetve az alatta lévő Felső-vízeséshez.
A Felső-vízesésnél is éppen csak csordogált a víz, csillogó jégpáncélba vonva a függönyként aláomló borostyánokat. 
Ezután felkapaszkodtam a hegyre, megcsodáltam a panorámát, mely így, csupasz fákkal is káprázatos volt.
Hamarosan újra a piros kereszt, majd a piros sáv jelzésen folytattam az utamat, hol ragyogó napsütésben, hol pedig az árnyékos részek deres növényeit csodálva.
A jelzés sajna hamarosan egy széles, agyongyepált, traktornyomokkal mélyen barázdált erdészeti útba torkollott, így a táj romantikája megváltozott. Fehér törzsű, szálegyenes fák váltották fel az eddigi tölgyes-fenyves erdőt, szinte világított a törzsük barna-deres aljnövényzet mögül.
A Nyikom-forrás környékén épp a kivágott fák maradékát égették, füstbe borítva ezzel az erdőt.
Megkerülve az erdőirtást tettem egy kis kitérőt a Nyikom-Gortva kilátó felé. A kilátó számomra csalódás volt, zárt ablakai mögül szomorúan szemléltem a tájat.
Innen visszafelé vettem az utam, egy darabig ugyanazon az úton haladtam amelyiken jöttem, majd a zöld kereszt jelzésre tértem át Mátrakeresztes felé. .
Sajnos a jelzés innentől többször is széles úton vezetett, ahol most - talán a favágás miatt - nagy volt a forgalom, többször találkoztam terepjáróval, valamint a korábban erre járt traktorok kerekei mély árkot vájtak az útba.
Szerencse, hogy fagyos volt a talaj, különben bokáig süppedtem volna a sárba, de így sem volt egyszerű a lépés ezen a göcsörtös talajon. Így aztán, ahol ösvényt találtam, ott bevágtam az erdőbe és úttalan-utakon tértem vissza a buszmegállóhoz. Átkelve az úttesten a másik oldalon folytattam az utam a piros kereszt jelzésen.
A házak mellett megtekintettem a festői környezetben megbúvó Békás-tavat, majd elindultam, hogy az Óvári bronzkori földvár sánca felé. Meredek kaptatón vezetett az út a zöld kör jelzésen a sánchoz, azonban egy ponton elkanyarodtam balra, a térkép ugyanis meredek kaptatót és szép kilátást ígért.
A kaptatóban igaza volt, az út erősen közelítette a függőlegest, bal kéz felől meredek szakadék és sziklák. A szép kilátás azonban elmaradt, a nap ugyanis lemenőben volt, elbújt a szemközti hegygerinc fölött sűrűsödő felhők mögött.
Elérve a csúcsot kicsit jobbra vettem az irányt, próbáltam belőni a sáncot, amit még sötétedés előtt el is értem, persze, ha nem tudom, hogy az a sánc, rá nem jöttem volna, hogy ez valamikor egy mesterségesen létrehozott földkupac volt.
De örültem, hogy teljesítettem a tervet, és már teljes sötétségben ereszkedtem le a zöld kör jelzésen a hegyről a kiindulási pontom felé.
Az út hossza kb. 14 km volt, összesen 1000 m szintkülönbséget győztem le. Látványos, nagyon szép túra volt.
Fotók frissítve: 2023.02.04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése