Kalandozások egy pilismaróti szurdokban

Ha jártál már a Rám-szakadékban, vagy a Holdvilág-árokban, akkor nem kell bemutatni a Pilis és a Visegrádi-hegység vadregényes szurdokait. Azt azonban talán nem tudod, hogy ezen népszerű helyeken kívül számos felfedezésre váró járatlan patakvölgy található még errefelé. Ilyen például a Salabasina-árok, vagy az a pilismaróti általam_nem_ismert_nevű - patak völgye, amelyet hétvégi kirándulásunk alkalmával   jártunk be. 

Pilismartóról a Miklós-deák-völgyi tavak felé indultunk, kezdetben enyhén rozzant állapotú aszfalt úton. Jó tempóban haladtunk, madárcsicsergés kísért minket, a kora tavaszi napsütés vidáman cikázott az út menti patak fodrain, a partról pedig néhány hóvirág csoport integetett felénk. 

Hamarosan elértük a millenniumi emlékművet, majd a tavakat is, ahol a a tükörsima tófelszínt egy mohos kőgát választotta el a mellette lezúduló pataktól. 

Innen a piros kör jelzésen haladtunk tovább az Aranka-forrás felé, kellemes erdei ösvényen, ahol azonban már érezni lehetett az erdő varázsát. 

A forrás után azonban nem követtük  a piros kereszt jelzést a Hirsh-orom felé, hanem a patak medre mellett  a sárban cuppogva haladtunk tovább. 

Hamarosan egykori fahíd romjaira leltünk, majd a táj egyre dúltabb arcát mutatta. Mindenfelé több éve kidőlt fatörzsek hevertek, hol mohával teljesen befedve, sőt néhol olyat is találtunk, melyre rálépve szétmállott alattunk, emitt kidőlt fák alatt, amott pedig felettük másztunk át.  

Majd egy fenyőerdőn kellet átvágni, itt már olyan áthatolhatatlan kuszaság volt néha előttünk, hogy megdőlni látszott a tézis: gyalog mindenhol át lehet jutni!

A fenyőerdő után elértünk egy kis kunyhóhoz, ahol az ajtó mögött egy vascső mellől  bugyogott elő a víz. 

Mostantól a terep emelkedni kezdett, a kidőlt fák mennyisége nőtt, a szurdok szűkebb lett, a víz teljes szélességben kitöltötte, így jól meg kellett gondolni, merrefelé haladunk tovább. 

Hol az egyik parton egyensúlyoztunk, hol a másikon, hol a patakon átívelő fatörzseken másztunk át, hol pedig a sziklákat kerülgettünk felülről-oldalról.

Később a kidőlt fák és kétméteres sziklatömbök váltották egymást, változatosabbá téve az utat. 

 Mellettünk meredek sziklafalak magasodtak.

 Néha teljesen járhatatlannak tűnt az út...

 Egy pillantás visszafelé:

Végül elértünk egy sziklafalhoz, ahol kb. 5-6 méteres magasságból zúdult alá a víz, sehol egy létra, ahol könnyedén felmászhattunk volna rajta, így nem maradt más választásunk, mint a sártól csuszamlós igen meredek szurdokoldalon kellett felmásznunk, korhadó faágakba kapaszkodva, néha négykézláb, néha gyors imát mormolva: csak most ne csússzak vissza!

Odafent keskeny ösvény mutatta: nem mi vagyunk az első úttörők ezen a tájon! Bár az utat inkább csak sejteni lehetett, úgyhogy azt legalább kijelenthetjük, hogy túl sokan nem jártak még errefelé. 

Az "út", ahol felmásztunk. Pont olyan meredek, amilyennek látszik. 

Haladtunk tovább a patakmeder mentén, majd egy ponton már könnyedén át lehetett kelni a másik oldalra, és ott felsejlett egy újabb ösvény lehetősége, így arra vettük az irányt. Az út egykor erdészeti út lehetett, traktorkerék vájta két árok között sászsombékok burjánoztak, köztünk süppedős sarat dagasztottak lépteink. Aztán újra változott az út minősége, egyre szárazabb, járhatóbb lett, majd egy még ma is használt erdei útba torkollott. Itt balra kanyarodva hamarosan elértük a piros jelzést, mely a Hirsh-oromhoz vezetett. 

Végre elfogyasztottuk a magunkkal hozott elemózsiát, megcsodáltuk a jelenleg teljesen fénytelen kilátást a szomszéd hegyoldalra, egy rövid pillantást vetettünk a Dunára, és elindultunk lefelé a piros jelzésen. egészen az Aranka-forrásig, majd az aszfaltúton vissza a kiindulási pontunkhoz. 

A túra hossza összesen 14 km volt, de a szurdokban megtett néhány kilométer erősen megmozgatta minden  izomcsoportunkat. 

Út közben sajna nem találtunk nyíló virágokat, ellenben a  talált gombák szín és formavilága magával ragadott!

szarvasagancs gomba