Szarvasbőgés

Arra ébredek, hogy fáj minden tagom, az orrom bedugulva, köhögök és jártányi erőm sincs. Itthon maradok.

Ja nem, ma szarvasbőgést hallgatunk, sátorban alszunk valahol egy erdőben, hát az csuda lesz, ki nem hagynám. Bekapok egy aszpirint, pakolás aztán indulás. Meleg ruha, kaja, víz, elemlámpa,  hálózsák, sátor, polifoam ott figyel a bicaj csomagtartójában. Vonatra tesszük a kerékpárt és irány Szár. Szártól eltekerünk Gántig, mi az a huszon-egynehány kilométer? Egészségesen semmi, de az első emelkedőnél érzem, hogy nincs kedvem hozzá, a fejem lüktet, kapkodom a levegőt, de már mindegy, megyek, különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen lehetőség, egyszer már elpasszoltam egy hasonlót, most nem fogom.

Bár ezek a szarvasok talán jövőre is bőgnek majd...

Ki tudja én mit fogok csinálni jövőre? Teljességgel kiszámíthatatlan!

Úgyhogy beletörődve tekerek, végre lejtő, gurulok, pihenek, aztán újabb emelkedő, nem vészes, visszakapcsolok, szép lassan feljutok erre is, kiszáradt torokkal lihegek, jól jönne egy negro, de nem tudom, hova csomagoltam.

Csákváron  egy szuper fagyizó (Csuta Cukrászda) előtt megállunk. Nem kéne ennem, de elképesztő a választék, rendelek két gombóccal, lassan nyalogatom, ilyen finom fagyi nem sok helyen van, itt mindenképp érdemes megállni! Meglepő módon a torkomnak jót tesz, megvidámodva de éppoly lassan haladunk Gánt felé. Itt aztán végre letérünk az aszfaltútról, és egy erdészeti úton bekanyarodunk az erdőbe. Este 6 óra körül jár az idő,  az erdőben félhomály honol. A földút meredeken visz felfelé, kavicsok gurulnak a kerekek alatt, zörög a bicikli sárvédője, lihegek.

 Aztán megállunk kicsit pihenni és akkor meghalljuk. 

Fenséges, mély hang zúg végig a fák között, a másik oldalról feleletül visszhangzik  egy másik. Alig 50 métert teszünk meg még, és átvágtat előttünk egy egész rudli szarvastehén a borjaikkal. 

Elszántan tekerek felfelé, a testem fáradt, láz lüktet bennem, de hallgatom a szarvasbikák vágyakozó hangjait. 

Az út egyre meredekebb, érzem, hogy jártányi erőm sincs, közben kibogozom, hogy naplementét akarunk nézni valahol, de azt már valószínű lekéssük. Nem vagyok képes tekerni, tolom a biciklit, így viszont jobban hallom  a szarvasokat. 

Egy helyen gyökeret ver a lábunk: alig 10 méternyire hatalmas szarvasbika áll a fák között, jellegzetes bőgő-tartásban, kiereszti hangját, nem mozdul. Nekem annyi erőm sincs, hogy előkotorjam a fényképezőt, csak állok és befogadom a látványt és az érzést. Az állat tesz néhány lépést a fák között, már csak sejteni lehet a körvonalát a sötétben, de hangja továbbra is betölti az erdőt. Továbbmegyünk. 

7 órára végre elérjük a Géza-pihenőt, az ég alja még vörös, csodaszép minden. 

A sötétben sátrat állítunk, megvacsorázunk, felveszem az összes ruhát, amit magammal hoztam, beveszek egy aszpirint, beburkolózom a hálózsákokba, csak az orrom látszik ki, azt viszont percenként csomagolom zsebkendőkbe. A fejünk kilóg a sátorból, hallgatjuk a szarvasok bőgését, nézzük a csillagos eget, lassan átmelegszem, s várom, hogy elaludjak. Néha álomtalan alvásba zuhanok, majd arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, folyik az orrom, a szarvasok bőgnek. Lassan telik az éjszaka. Reggelre újra minden tagom fáj, összetörve mászok ki a sátorból, a szarvasok azonban még mindig bírják, egész éjjel nem hagyták abba, és még így reggel is hallani a hangjukat. Emez itt egész közelről szól, szinte megfoghatnám a hangot a levegőben. 

Rövid torna után azonban helyre kerülnek a  csontjaim, a forró tea felfrissít, már nem is fújom az orrom, néha mg köhintek egyet-egyet, a nap kisüt, s bár még két nadrágban és hét réteg felső ruházattal, de gyógyultan és elégedetten gurulok le  a hegyről, egész Oroszlányig, hogy onnan ezzel a kihagyhatatlan élménnyel telve egy forró fürdő után  megpihenjek a jó puha paplanos ágyban. 

Fotó? Ja az nem készült. Nem volt erőm hozzá.