Gyógymód

Pár héttel ezelőtt egy teljesen átlagos mozdulatnál reccsent egyet a derekam, azóta nehezemre esett az ülés, az állás, a járkálás és a fekvés. Ezek a mozgások alapvetően határozzák meg a mindennapjaimat - gondolom más is így van ezzel -, így szenvedek és megyek, ülök és járkálok, de csak óvatosan, éjszaka meg igyekszem mozdulatlanul feküdni, mert a forgolódás egyszerűen nem kivitelezhető egyedül. 

Próbálom a reggeli bemozgatást célirányosan a gerincemre és a derekamra fókuszálni, de nem sok javulást értem el.

Így a szokásos terápiához folyamodtam: irány a madárdaltól zengő, virágos erdők és napsütötte rétek! 

Gondolataim kitisztultak, tisztáztam magamban melyek azok a problémák, amelyeket meg tudok oldani, melyek azok, amik nem az én kompetenciám. Erősítettem a hitemet, elengedtem, ami nem az én dolgom, priorizáltam. 

Aztán leborultam a virágok előtt, belenéztem a fényképezőgép keresőjébe, megjelent az ITT és MOST. Elengedtem az aggódást a jövőn, a rágódást a múlton, csak a pillanat létezett. No meg a hajlongás jobbra, aztán balra, aztán leguggolás, felállás, kiegyenesedés, újra lehajlás, és láss csodát! Néhány óra után már kutya bajom sem volt!

Varjak a kökörcsines réten

Évek óta minden márciusban többször is felkeresem a napsütötte, déli fekvésű kökörcsines réteket. Nem volt ez másképp idén sem – szeretem ezeket a szőrös virágokat. Tetszenek még pelyhes tojáskorukban is, de leginkább akkor, amikor beletekintek hatalmas, sárga szemükbe. Megvidámítanak.

Most is óvakodva lépdeltem a növények között, amikor arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos területen 20-30 varjú áll a fűben, és valamit csipegetnek. Még sosem találkoztam errefelé ennyi varjúval. Őszintén szólva, szubjektív érzésem szerint idén sokkal több van belőlük, mint tavaly – vagy legalábbis mindenhol a szemem elé kerülnek.

Észrevettem őket, de a továbbiakban nem figyeltem, mit művelnek, mert elmerültem a kökörcsinek fotózásában. Mikor felemeltem a fejem, a varjak 10 méteren belülre kerültek. Meglepődtem, de ők is – nem számítottak arra, hogy itt egyszer csak egy fej felemelkedik. Vad károgások közepette reppentek fel.

Kicsit mozdulatlanul ültem, így a madarak lassan visszarepültek a korábbi helyükre, a szomszédos rétre.

Hm. 

Bár nincs nálam a teleobjektívem, csak a 105-ös makróobi, de ha nyugton maradok itt, a lejtő takarásában, és kicsit felemelem a fejem, pont ráláthatok a közelebb merészkedőkre. Percekig feküdtem mozdulatlanul, és végül néhány bátrabb példány megközelített annyira, hogy közepesen értékelhető képeket tudjak készíteni. Ennél közelebb azonban így sem jöttek.

Szerintem egész jól mutatnak a kökörcsinek között. Ez a kis dolmányos (?) kicsit gyanakodva néz, de nem tűntem veszélyesnek, mert hamarosan  nekiállt bogarászni a fű között. 

Itt szemmel láthatólag tanácskozást tartottak az ügyben, hogy az a valami a földön, ehető-e? 

Az egyik szerint ehető, a másik épp elvitatja tőle. Kicsit össze is kaptak rajta, nagy szárnycsattogások közepette folyt a vita. 

Végül egy harmadik érkezett, mire elült a csatazaj. 

Az, aki megszerezte a zsákmány, jobbnak látta elreppenni, csőrében ott az a valami. Szerintem apró csigákat gyűjtöttek. 

Leánykökörcsinek

 

Kökörcsinek

Aki esetleg rosszallóan nézte a fekete-fehér virág bejegyzésemet, íme, most egy csokorra való színes leánykökörcsin.

Ködválasztó

Reggeli sétámat a Normafa felé vettem, gondoltam itt az ideje megszemlélni, hogy állnak a kökörcsinek. Eső ide, eső oda, talán találok néhány fotózható példányt. Terveim szerint lehasalok majd a földre. Viszont nem szerettem volna nyakig sáros lenni, ezért vittem magammal egy alkalmatosnak vélt szerkezetet, amire majd ráfekhetek. Ez történetesen egy autóba való szélvédő takaró fólia, amit még pár éve találtam az erdőben. Nagyon célszerű találmány, ugyanis az egyik oldala arany, a másik ezüst, kiváló derítőlap is, továbbá remekül lehet rajta ücsörögni, feküdni a földön, hiszen véd a hidegtől, könnyen tisztítható, könnyű, valamint szépen összehajtogatva egész jól befér a hátizsákba, szinte észre sem lehet venni. Szóval nagyon praktikus.
Egyetlen hátránya van, amire most rögtön rá is jöttem: csúszik.
tapasztalatom szerint a Normafa meredek lejtőin ez nem egy előnyös tulajdonság.
Alig hasaltam le egy virág előtt, és kezdtem volna élesíteni a gépet, nem is olyan szép lassan megindultam lefelé a lejtőn. Próbáltam hasizomból a talajhoz tapadni, de erre kevés esélyem volt. Továbbá arra is kellett vigyázni, hogy ne nyomjam agyon a kis virágokat. Így aztán virágfotózási tervem nem feladva, hasaltam a csurom sárban. 

Lassanként azt vettem észre, hogy oszlik a köd, vagy az esőfelhő - ahogy tetszik. A hegyoldalban álló fa egyik oldalát még félig felhő/köd takarta, a másik oldalon pedig már kéklett az ég.

Karácsonyi hangulat kökörcsinekkel

Egyedül voltam a hegyetetőn. Csak én és a fagyos világ. Furcsa ez így, március közepén. A nap lassan narancs fényekkel borítja a lejtőket,  mégsem lesz melegebb tőle.

Bámulom a tavalyi füveken megcsillanó  arany fényeket. Úgy látszik, a természetnek mindig van mit ünnepelnie.

 A hideg kék sziklák között izzanak a száraz fűcsomók. Lassan botorkálok, keresem a tavaszt.

Aztán mégis váratlanul mereszti rám száz szemét:

Dacolva a téli hideggel ontja magából az új reményt.

Késői álom