Rám-szakadékon át Dobogókőre

A Rám-szakadék túrát egyik osztályom szavazta meg még Mikuláskor. Tél végén sikerült is egy előbejárást megejtenem a lányommal.  Februárban, amikor meghirdettem a kirándulást, a szüntelen esőzések miatt folyamatosan tolódott az időpont, március közepe lett belőle, mire  az időjárás is és az időbeosztásom is kedvezően alakult. Addigra a csoport nagy része kedvét vesztette sajnos, végül hárman vágtunk az útnak. Így viszont a 9 órára tervezett buszos indulás helyett kocsival közelítettük meg Dömöst, s 10 órakor már irányt vettünk a szakadék felé. 

A Pilisi Parkerdő facebook oldaláról megtudtam, hogy a szakadékot épp előző nap tették járhatóvá, és nyitották meg újra a turisták előtt,  így azt gondoltam, térdig fogunk úszni a vízben. Bár az erdőben sok helyen hatalmas sárdagonya állta utunkat, nagy szökkenésekkel jutottunk túl rajtuk. A sok eső ellenére a patak nem volt tele vízzel, szinte száraz lábbal tudtunk átkelni rajta.

Igazi madárcsicsergős, tavaszi napsütés vezetett minket végig a szurdokon. A fák a fejünk felett kapaszkodtak a sziklaperembe, lomb nélküli ágaik még átengedik a fényt és a meleget, barátságos kék búra alatt kapaszkodtunk a korláttal és létrákkal jól kiépített út mentén.

A szakadék végénél fogyóban volt már az ivóvizünk, ezért a térképen jelölt Három-forrás felé vettük az irányt. Telefonkészülékemre letöltött Pilis térkép meglepően pontosan mutatta helyzetünket, és az irányt. Az erdőben a föld alól előbukkanó források körüli mocsaras terület bűzlött a sok rohadó falevéltől, óvatosan kerülgettük a cipőnkkel. Mikor megtaláltuk a három közül az egyik forrást, bizony nem volt kedvünk meríteni a vízből. Mindenfelé apró lárvák, bogarak tekergőztek a sáros vízben.  

Innen arra indultunk tovább, amerre Dobogókőt sejtettük. Kis ösvényeken haladtunk felfelé, szürke törzsű égig érő bükkfák árnyéka hullámzott a dimbes-dombos tájon.

Amikor kiértünk a súlyos teherautó kerekek taposta földútra kicsit kényelmesebben haladtunk ugyan, a környezet viszont egyáltalán nem volt vadregényesnek mondható. Turistajelzést már régen nem láttunk, pontosan nem is tudtuk, hol járunk, mikor a fák között faragott kapu sarkát vettük észre. Különös dolog - kapu az erdőben. Arra tartottunk, hogy megszemléljük, mit is faragnak egy pilisi erdei kapura? 

Miután ilyen váratlanul megtaláltuk a Rám-hegyet (486 m magas), pedig nem is kerestük, gondoltuk, megnézzük a  Ferenczy-sziklát, hiszen itt dobog a Föld szíve!

A hegy lábánál kis Kőmanók vigyázták a szívdobbanásokat. Mi is elhelyeztük a saját kövünket a többi tetején, megcsodáltuk a manókat, ...

majd megmásztuk a sziklát. Nekünk úgy tűnt, Norbinak hosszú lábaival 3 ugrás az egész, mi lányok azért megfontoltabban haladtunk felfelé, útközben többször is megcsodáltuk a tájat a lábunk alatt és a fák ágaiba költözött kőmanóknak is oda-odamosolyogtunk.

Az erdő még kicsit sem zöld, csak a csupasz faágak takarják a hegyet. Szemközt velünk magasodik Dobogókő.

Kicsit megpihenünk, majd megint erdei ösvényeken keresztül, mohos, szinte szabályos téglatest, néhol tetraéder alakú  sziklák között haladunk felfelé.

Egy helyen az egész erdő romokban hever. Mindenfelé szanaszét dobált fák hevernek, mintha óriások játszottak volna marokkót, és elfelejtették helyére tenni a szétszórt pálcikákat. 

A turistaúton sokan járnak, széltében-hosszában kanyarognak a hegyoldalban. Levágjuk a kanyarokat, így mindenkit megelőzve rövid, ámde igen meredek és csendes ösvényen jutunk fel a 700m magas csúcsra. A végére sípol a tüdőm, próbálom szabályozni a lélegzetem, a fiatalok ne hallják, hogy egy gőzmozdony próbál kitörni a torkomon. Kicsit azért megnyugtat, hogy az eddig oly szapora beszédük elfogyott! Végül felérünk. Rengeteg ember léptet, bandukol, andalog, szaladgál és kóborol a csúcson, kor, hangulat és fizikai állapot függvényében. 

A napot felhő takarja, feltámadt a szél, érezhetően hűvös lett a levegő. Lassanként visszafelé vesszük az irányt, a Turul-körúton indulunk, egy ponton le kéne térni a Lukács-árok felé, de elvétjük az irányt. Mire észrevesszük, egyszerűbb átmászni a kidőlt fákon, és úgy rátalálni az útra. Az erőnk fogytán van, a fatörzsek hatalmasak, a 10. után  már nem esik jól a mászás.

Hamarosan azonban elérjük az erdészeti járművek taposta göröngyös földutat. Innen a Lukács-árkon át már csak fél óra a Dömösre vezető aszfaltút. Már nem törődünk a sárral, a pocsolyákkal, rezignált nyugalommal lépünk a közepébe, mi ugyan nem emeljük magasabbra a lábunk! 

Az aszfaltútra kiérve egy újabb fél óra a parkoló. Útközben meglepetésszerűen egy kürtős kalács árus bódé nőtt ki a földből, rávetjük magunkat a frissen sült kalácsra, majd hamarosan békésen nyújtóztatjuk tagjainkat a kocsiban.
28000 lépést tettünk meg, ami átlag 60 cm-es lépéshosszal számolva 16-17 km. Nehezített terepen, hegynek fel és hegynek le! Meg voltam elégedve magammal, és másnapra még izomlázam sem volt!