Reggel 7-kor andalítóan zötykölődött velünk a vonat a Nyugatiból Szeged felé. Egyhajúvirágot indultam fotózni, Ásotthalomra. Szép reményekkel vártam az előttünk lévő bicikliutat. Állítólag Szegedtől egész Bajáig el lehet tekerni védett kerékpárúton. No, mi addig nem is akartunk menni, csak a Csodarétig, az pedig 30 km, igaz a végén homokos földúton kell majd haladni. Meglátjuk gyalog, vagy két keréken...
Mikor leszálltunk a vonatról borús volt az idő, de még szárazon kiértünk a városból a kissé görönygyös-kátyús városi járda/kerékpárút kombón. Onnantól viszont folyamatosan csepegett az eső. Igaz a szembeszél rögtön fel is szárította a nedvességet a ruhámról, így esőkabát sem kellett.
A védett út pedig majdnem igaz. Csupán az M5-ös autópálya felett átvezető hídon kellett az 55-ös út forgalmát elviselni.
Bár a terep teljesen sík, mégis a velünk szembe fújó szél miatt úgy éreztük, mintha vég felfelé tekernénk.
Csodaréten már jártam tavaly nyáron, lenyűgöző volt virággal borított mező, melynek minden zugát apránként kellett felfedezni. Most azonban az elszáradt kalászosokat és a szibériai nőszirmok magtokját zörgette a szél.
Amott azonban őzek vágtak át előttünk az úton. Pár perc múlva egy másik csapat szaladt keresztül a réten.
Felfedező útra indultam az egykori tanösvény mentén, kerestem a meglapuló egyhajúvirágot, a táblát meg is találtam, de virágra - legnagyobb sajnálatomra - sehol sem leltem. Gondoltam, majd a másik réten. Csaknem elindultunk arrafelé, amikor épp abból az irányból lövések zaja hallatszott. Így aztán csak ücsörögtünk a semmi közepén, élveztük a felhők mögül előbukkanó nap melengető sugarát és néztük a rétet.
A távolból ekkor feltűnt egy nyúl. Rohanvást jött a réten át. Tán a zaj elől menekül? Né, valóban, most nem lőnek! Pihegve lapult a fűben, majd újra rákezdtek a távolban, minden durranásnál megrettent szegény jószág, és tovább gurult a fű között. Fülei pedig lobogtak utánna a nagy sietségben. Ahogy elhalt a zaj, megint megpihent, majd az újabb lövésekre újra nekiindult. Ahogy egyre közelebb ért hozzánk váratlanul ördögszekérré változott, melyet sebesen sodort tova a szél! Varázsnyúl a Csodaréten!
Visszaindultunk. Az erdő szélén legelésző őzrudlira leltünk. Megcsodáltuk őket, majd kényelmes tempóban, hátszéllel támogatva, kellemes napsütéses időben tekertünk visszafelé Szegedre.
Mórahalom szélén azonban a Futó Dobó Lovasközpontnál megakadt a tekintetem a két ember magasságú és kb. 10 méter széles kastélyt ábrázoló táblán.
De hisz ez az én fotóm! Hogy kerül ez ide? Ekkora méretben? Azt tudtam, hogy pár éve elkérte tőlem egy színház ezt a képemet, mert egy színdarabban díszletként szerették volna használni. Ígértek cserébe egy tiszteletjegyet, amit persze nem kaptam meg azóta sem.
Meglepő élmény volt szembejönni a saját fotómmal a világ végén, de örültem neki. Az eredeti kastély a tétényi Száraz-Rudnyánszky kastély és jó pár éve készítettem róla egy bejegyzést. Itt talált rá a színház a fotómra.
Érdekes sztori. Újból és újból előjön a téma: a fotónk engedély nélküli felhasználása, és annak következményei. Az ember a legtöbbször nem áll neki vitatkozni vagy akár pereskedni (pedig lenne oka és jogalapja rá), bár enélkül soha nem lesz rend. A fejekben a fotó nem szellemi termék, bárhogy és bármikor felhasználható, hiszen csak egy fotó, a valóság egyszerű megörökítése, hát hogy is lehetne a sajátod?
VálaszTörlésIgen, sokan gondolják így. De sokszor kapok kéréseket, hogy felhasználhatják-e a képemet? Itt is megtörtént a kérés/beleegyezés, csak amit ígértek, azt nem kaptam meg.
TörlésMondjuk, lehet, hoyg szimplán elfeletkeztek róla. Tételezzük fel jóhiszeműen.