Zselic szívében

A hosszú hétvége egy napját kakasmandikó vadászattal terveztem tölteni. Ezúttal a Zselicet vettük célba. 

Már szombat este, munka után nekivágtunk az útnak autóval, de csak vasárnap reggel érkeztünk meg - vonattal. Az úgy történt, hogy az autóm mégsem javult meg, s Velence tájékán már erősen rángatott, így visszafordultunk. 

Szerencsére reggel 7-kor  is indult vonat Kaposvárra, így már  9:22-kor letetriszeztük a cangákat a vonat - kerékpárral és babakocsival való leszállásra  amúgy teljesen alkalmatlan - ajtaján, majd vidáman  nyomtuk a pedálokat a városka utcáin. Épp végigfuttattam a fejemben: útiterv rendben, telefon a zsebemben, pénztálca és kulcs a táskában, táska a hátamon. Hoppá! A táskám a vonaton maradt! Benne a teljes fotós felszerelésem. A 200-ra felszökő pulzusom diktálta sebességgel tekertünk vissza az állomásra, ahol a kalauz épp a táskámmal a kezében szállt le a vonatról. Szerintem még Budapesten is hallani lehetett a követ, ami lezúdult ekkor a szívemről. 

Így aztán első utunk egy kávézóba vezetett, ahol kipihentük a nagy ijedtséget. Kaposvár amúgy gyönyörű kis város, szép épületekkel, rendezett utcákkal, barátságos szobrokkal, parkokkal. Gondolom a  Csiky Gergely Színház gyönyörű épületét mindenki ismeri. A város főleg az 1900-as évek elején épült házakból áll, sok épület sarka van 45 fokban levágva, dekoratív homlokzatok és tornyok díszítik az épületeket. A neoreneszánsz stílusban épült Városháza impozáns, háromemeletes épületén még egy integető erkélyt is elhelyeztek. Az erkély alatti kis harangok minden óra előtt 5 perccel megszólalnak, amit a kávézóból hallottunk is, miután megkértük a pincéreket, hogy  a teljesen feleslegesen szóló rádiót  kapcsolják ki.  Kaposvár főterét méltán választották 2017-ben Európa legszebb főterének. Itt áll a Nagyboldogasszony Székesegyház is, melynek fehér falai szikráztak a reggeli napsütésben. Nos, kb. ennyit láttunk Kaposvárból, de megérne akár több napot is eltölteni itt, mert van látni és érezni való  bőven. 

A cél, amiért ide jöttünk: kakasmandikó

Végül 10 órakor elindultunk Bőszénfa felé. Úgy számoltam, az oda vezető 20 km-es utat maximum két óra alatt megtesszük a 67-es főúton. A térképen azt láttam, hogy 100 méterről max 250 méterig emelkedik az út, csak azt nem figyeltem, hogy mindezt legalább 4-szer teszi meg a célállomásig. Továbbá nem számoltam a főút viszonylag nagy forgalmával sem.  Meglepetésemre Zselicszentpáltól friss kerékpárútra találtunk, ami azonban bevezetett a faluba, igy kis kitérővel kerülgettük a főút lankáit. Simonfánál az a gondolatom támadt, hogy inkább az erdőben folytassuk az utat. Széles erdészeti főúton vezetett a zöld jelzés. Nem is lett volna baj, ha időnként nem lett volna sáros az út. Az igencsak ragacsos, tapadós agyagos talaj hamar rögzítette a kerekeket a sárvédőhöz, így kínszenvedés volt az előre haladás, ráadásul az út folyamatosan emelkedett. Kb. öt percenként körömmel kapartuk a sarat a kerekekről. A Bőszénfáig tartó 6 km-t több, mint két óra alatt sikerült abszolválni. 

Az erdő azonban gyönyörű volt. Csupa színes gally és szikrázó napsütés és óvatos madárfütty.  Itt már láttunk hóvirágot, kisvirágú hunyort, és találtunk medvehagymát is. 

Bőszénfán megpihentünk, megcsodáltuk gyönyörű templomát, a befagyott patak vizét feltörve kezet mostunk és megebédeltünk a magunkkal hozott elemózsiából. 

Innen Terecsény volt a cél, amihez újra egy hosszú kaptatón kellett feltekerni, mint utóbb kiderült teljesen feleslegesen. Mire kiderítettem, hogy pontosan hova is kell menni, viszonylag későre járt az idő, így ki kellett hagynunk a Kikerics tanösvényt, ahova csillagvirág özönt ígért az internetes forrásom. 

Végül, úgy 3 óra körül megtaláltuk a keresett területet, s  hóvirágok és kisvirágú hunyorok között a kakasmandikókat is. 

Mire végigjártuk a néhány kilométeres utat, árnyékba borult az erdő. Ideje volt visszafelé indulni. Ezúttal nem szándékoztunk letérni a főútról. 

Az egész testemben éreztem az elmúlt hét lelki és az aznap  fizikai fáradtságát, nem esett jól a felfelé tekerés, pedig hosszú kaptatóval indult a visszaút. Néha úgy tűnt az út lejeni fog, de a kerékpár mégsem gurult magától, tekerni kellett. Optikai csalódás volt az egész! 

Ez  a szegény elütött őzike megállított egy sóhaj és egy ima erejéig. 

Végül szépen lassan mégis elértük a csúcsot, zúdulhattunk Simonfáig, majd Zselicszentpálig nagyrészt kerékpárúton. A zselickislaki elágazásnál véget ért a védett bicikliút. Nem volt kedvem a 67-esen felfelé tekerni, ezért  letértünk Zselickislak felé, és Kaposvár kertvárosa felől érkeztünk vissza városba, még épp a teljes sötétedés előtt. 

A Locus tanúsága szerint a legalacsonyabb pont 130 m körül volt, a legmagasabb pedig 269 m, mégis az összes szintemelkedés 837 m lett a 61 km alatt. Elfáradtam. 

Másnap délelőtt a 10 órás vonaton ülve fájó szívvel néztem a tájat. De jó is lenne még erre kalandozni! Meg erre is, meg amarra is! Mégis vár a család és a munka, mindkettőben rengeteg örömöm van, miért is nem lehet mindhármat egyszerre művelni?