Sasszemekkel Nagymaros körül

A Látássérültek Szabadidős Sprotegyesülete túrát szervezett vakok és gyengénlátók számára Nagymaros környékére. A hírrel régi kedves tanítványom, Márk keresett meg, és megkért, hogy legyek a sasszeme a túrán. Mivel már túráztunk együtt párszor korábban, amikor még szerveztem sulis kirándulásokat, így nagyjából tudtam, mire számíthatok, rögtön igen mondtam. Örültem  a találkozásnak, amúgy is ki akartam kérdezni élete alakulásáról.

Panorám a Julianus-kilátóból. 

Vonatra a Nyugatiban szálltunk fel, alig egy óra alatt már Nagymaros-Visegrád állomáson is voltunk. 

Mintegy 39-en vágtunk neki az első meredek emelkedőnek. Persze párban: egy látó-egy nem látó. Mire a kaptató végére értünk, a falu házait is magunk mögött hagytuk. A látók csodálták a tájat, a nem látók élvezték a napsütést és a lágy szellő simogatását a bőrükön. 

Innen a Gubacsi-hálás felé vettük az  irányt. Az út göröngyösebbé vált, figyelni kellett, hol vannak kiálló kövek és alattomosan tekergőző gyökerek. Ha nem szóltam időben, társam botladozva rángatta a karomat, így magam is érezhettem figyelmetlenségem súlyát. 

Márk gyors tempót diktált, hamarosan mindenkit leelőzve a sor elején haladtunk. Minél meredekebbé vált az út, annál nagyobbakat lépett Márk és annál gyorsabban szedte a lábát. Jómagam nem ehhez vagyok szokva, felfelé többynire vánszorgok, most azomban erre nem volt lehetőségem, szinte a levegőben úszva lebegtem  apárom mögött. A levegőből szemlélve tüdőm utolsó lehelletével sóhajtottam el merre vannak a kikerülendő akadályok. Persze elsőnek értük el a kilátópontot, Márk legnagyobb megelégedésére. Mire a többiek beértek minket, már el is fogyasztottuk étkünket és nekiálltam bejárni a hegyoldalt és kattintottam néhány fotót, míg a többiek napoztak a fák közé beszűrődő őszi nap melengető sugaraiban.   

Innen egy jelzetlen úton, a Julianus-kilátó felé vettük az irányt. Mindig szeretek a fák között kanyarogva úttalan úton tekeregni az erdőben, ez így vakok társaságában méginkbb kihívásnak bizonyult. Hamar rátaláltunka zonban az erdészeti útra, így azon közelítettük meg a kék jelzést. Út közben találtam néhény nagy őzlábgombát, melyet szépen megtapogattak és megszaglásztak az érdeklődők. 

A kék jelzés aszfaltút melletti réten vezet keresztül, épp az erdő mellett. 

Hamarosan rátértünk a Juliánus-kilátó felé vezető erdei útra. Márkkal jó tempóban haladtunk, ám a  kilátó előtti utolsó kaptatónál jeleztem,  hogy szárnyaim megkoptak, immáron nem fogok tudni repülni. Jó, jó  - mondta, de azért így is számomra szokatlan tempót nyomtunk felfelé. 

A kilátónál ezer ember, a toronyban pont annyi, amennyi a kőkorlát mellett elfért. Egy kicsit vártunk, majd beslisszantunk az épp megüresedő helyre. 

Eddig mindig csalódás volt számomra ez a kilátó: valahogy az időjárási körülmények miatt nem volt részem látványos panormában Most azonban nagyon szépen kirajzolódott minden, csaknem az összes irányban látni lehetett a távoli hegyeket, a Dunát, a színesedő erdőt. 

Márkról is készült fotó, kérte, hogy küldjem át neki. Kiderült: az AI felolvassa neki, mi is van a képen. Eképp: 

Be My AI: A képen egy férfi látható, aki egy kilátóhelyen áll. Világoskék hosszú ujjú pólót, bézs színű nadrágot és barna hátizsákot visel. A kezében egy fehér botot tart. A háttérben egy festői táj látható, amely egy folyót és hegyeket foglal magában. Az ég tiszta, kék színű. A férfi egy kőkorlátnál áll, amely a kilátó része.

Innen már csak egy lépés az arcfelismerő, és már néven is nevezheti a mesterséges intelligencia a képen látható férfit. A Google Lens találatai között az 5. helyen adta ki a helyes találatot a kilátóról ezen kép alapján. 

A kilátótól már csak lefelé vezet az út - mondogatta mindenki megkönnyebbülten. Pedig az bizonyult végül az út legnehezebb részének. Ugyanis a lefelé vezető ösvény keskeny, egymás mögött, livasorban tudtunk haladni, látók elől, a társunk a hátizsákunkba kapaszkodva. Jobbról meredek, porló, meredeken letörő hegyoldal, az ösvény tele kiálló kövekkel, keresztbe fekvő gyökerekkel és kidőlt fákkal. Igazi mentális és fizikai  kihívás volt végigvezetni itt a csapattársat. Lassan haladtunk, gyakorlatilag ledumáltuk a hegyről a vakokat. Óriási bizalomra volt szükségük és folyamatos feszült figyelemre, hogy átkeljünk ezen az egy órás szakaszon. Meglepően elfáradtam az összesen 12 kilométeres út végére, persze leginkább agyban és karban.

 

Le a kalapot a túravezetőnk előtt! Zoli a 39 fős sor eleje és vége között ingázott egész idő alatt, hol itt segített be, hol ott adott támaszt. Mindenhol jelen volt, ahol kellett. 

Összességében nagyon szép nap volt, érdekes és tanulságos élményekkel, saját magammal kapcsolatban is néhány dologgal szembe kellett néznem.