Az esős reggel után hamar kisütött a nap, dolgom végeztével örömmel indultam neki a napsütéses útnak. Diósjenőnél az Erdei Szabadidőpark előtti parkolóban hagytam az autót és útnak indultam. Pár lépés után az eső szitálni kezdett, így nedves, ámde 10 fokos levegőben baktattam fel a hegyre. Az út egyre meredekebb lett, a fák között itt-ott még megmaradt hófoltok világítottak felém, az út teteje is fagyos volt, az erdő mozdulatlan csendben, közömbösen vett körül. Én azonban élveztem minden pillanatot! A mozgást, a mászást, az eső illatát, a hatalmas tölgyek közt megbúvó fiatal csemetéken himbálózó tavalyi, megbarnult faleveleket.
A kutya a lábaim között tekergőzött, amióta megöregedett, szívesebben fekszik a meleg száraz vackán a szobában. Ahányszor megálltam fotózni, meg is indult visszafele, jelezvén, elég volt a túra!
Nem osztottam a véleményét, elszántan mentem előre a sárga jelzésen: meg akartam találni a Csepegő-sziklát! Bár nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy hatalmas jégcsap oszlopok lógnának le a szélén, de hátha mégis...
Felérve a Kun-rétre már esőkabát is volt rajtam, annyira esett. Vetettem egy bánatos fél pillantást az itt remélt panoráma hűlt helyére, és folytattam az utam, amikor a felhők között váratlanul kibukkant a nap. Rohantam vissza a rét szélén álló kilátóhoz, felmásztam, és végigkövettem, ahogy a lukon átvilágító napsugár végigvonul a tájon.
Fenséges érzés volt!
Hamarosan azonban újra beborult, de legalább az eső elállt, a langyos szél azonban erősen cibálta rajtam az esőkabátot.
Leereszkedtem a Jász-bükki-réthez, ahol megszemléltem a favágás nyomait, majd a Kámor hegy oldalában elindultam újra felfelé, a csúcsra. Kicsit reménykedtem, hogy mire elérem a hegytető szikláit kisüt a nap, de nem így történt. Pár percig még elképzelhettem, milyen is lenne a táj a lábam alatt napsütésben, aztán hatalmas felhő ült rá a tájra, mindenféle kilátást eltakarva a szemem elől, és sűrű ködbe burkolt engem is. Alig láttam az orromig.
A térkép szerint épp itt, a sziklák alatt találom a Csepegő-sziklákat, út azonban nem vezet oda. Némi ösvényfélét felfedezni véltem, de sehogy sem tudtam eldönteni, hogy vadcsapás nyomok-e, vagy vaj'h ember is járt már arra? Egy darabig ereszkedtem lefelé az útnak vélt csúszós-sáros valamin, szúrós növényekbe kapaszkodtam és azon gondolkoztam, mit csinálok, ha megcsúszok és meg sem állok hegy lábáig? Az út még meredekebb lett, hol hókásás, hol sáros, a köd egyre sűrűbb, egyre kevésbé éreztem meggyőzőnek a jégcsapok hívó szavát, így aztán némi vívódás után mégiscsak visszamásztam a csúcsra és megkerestem inkább a térkép által jelzett másik barlangot.
Ebből kifolyólag a telefonomra néztem, és konstatáltam, hogy 4 óra van, hamarosan sötétedik. nem volt kedvem a sáros, esős, csúszós utakon vaksötétben botorkálni, így rohamtempóban kicsivel több, mint 1 óra alatt tettem meg visszafelé a 6 kilométert. Még épp a teljes sötétedés előtt értem vissza az autóhoz, lámpát sem kellett kapcsolnom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése