Mátraházáról Galya-tetőre

A körtúrát a Locus Map 15,5 kilométerre tervezte, gondoltuk, az épp elég lesz egy rövid nappalos, havas, hegymenetes téli körtúrának. 

Mátraházáról az országos kéken vágtunk neki a gyönyörű napsütéses havas erdőnek. Sajna több helyen ki- és átvezetett az autóúton, aminek amúgy sem örülnék, de a kutyával még macerásabb volt így. Szerencsére remekül szót fogadott, így gond nélkül abszolváltuk ezeket a szakaszokat, s a Mátra-nyereg után mér végre  hegymenetben liheghettünk felfelé. A kapaszkodó végén remek kilátás nyílt a tájra,  jobb kéz felől a Kékes kilátója magasodott. Innen az autóúttal párhuzamosan haladtunk a gerincen, szerencsére a forgalom zaja már nem ért fel idáig. Szemet gyönyörködtető puha fehér bunda takarta a fák ágait,  mi pedig  bokáig gázoltunk a hóban.  

Vércverés csúcsot elérve a hegyoldal csupaszon állt előttünk, talán a 2014-es ónos eső tépázta meg ennyire az erdőt. Néhány kitartó fa csonkja meredezett árván felfelé. A panoráma viszony csodálatos volt Parádsasvár felé. A másik irányból azonban egyre sötétebb fellegek közeledtek. 

A Galya-tető sípálya alján elhagyott épületre találtunk. 

Mire felértünk a parkolóhoz egész beborult az idő, bár a fák között kitekintve, a völgy még fényben fürdött. Mire a kilátóhoz értünk, elért minket a felhő, s mire megmásztuk a lépcsőket, mindössze a fák ködbe vesző csúcsát láttuk az orrunk alatt. 

Így hát visszaindultunk a kék kereszt jelzésen Mátraházára. Gondoltuk, az előttünk álló 9 és fél km-t lefelé lazán lenyomjuk két óra alatt.

A kék keresztről a zöld négyzet jelzésre tértünk le, s innen tettünk egy kis kitérőt a Csórréti víztározóhoz, ami teljesen befagyott, havas állapotában  csodás látványt nyújtott. Elidőztünk itt kicsit, de már erősen sötétedni kezdett, így  aztán gyors tempóban folytattuk az utunk lefelé. 

Több patakon is átkeltünk, ami szép mutatvány volt a jég alatt száguldó víz felett havas, csúszós karvastagságú faágakon egyensúlyozni, de végül a kutyán kívül mindenki száraz lábbal jutott át. Szegény Dézi rémülten szaladgált a túlparton, nyüszített, nehogy itt hagyjuk. Persze nem hagytuk, kerestünk neki egy abszolválható gázlót, így boldogan rohant egy feszültséglevezető kört, immár velünk egy parton. 

A meglepetés ezen a ponton ért minket. Az út most egy csaknem függőleges meredélyen vezetett felfelé. Látszott, hogy több helyen visszacsúsztak már itt az előttünk járók. Meresztgettük a szemünk, néztem a térképemet. 

Hm. Csaknem 500 méteren vagyunk. Hm. Mátraháza 750 méteren van. Láttam én a szintvonalakat, de nem néztem rajta a számokat! Így az elkövetkező 2 km-en több, mint kétszáz métert emelkedik az út, s már így is 17 km volt a lábunkban. 

Így utólag visszatekintve nem  volt olyan rémesen nehéz az előttünk áll  emelkedő, de ott a pataknál  nem csak földrajzilag kerültünk mélypontra, hanem lelkileg és fizikálisan is. Először azt sem tudtuk, nevessünk, vagy bosszankodjunk, beletelet egy kis időbe, míg feldolgoztuk és elfogadtuk az információt. 

Végül lassan, de biztosan, 19 km és összesen  1100 m szintkülönbség leküzdése után,  elértük az autót Mátraházán, és 5 órakor már robogtunk Gyöngyös felé, hogy betoljunk egy jól megérdemelt hamburgert.