Kiskunsági marhacsorda

 Az puszta egyik tanösvényének madármegfigyelő tornyából szemléltem a végtelen füves pusztát , amikor a távolban legelésző szürkemarha gulya megindult felém. Lassan, komótosan lépkedtek, de határozottan közeledtek felém. 

A fű között tücskök ciripeltek, a bokrok ágain madarak csicseregtek, a mélyedések tavaiban pedig békák kuruttyoltak. Ebbe a kórusba hamarosan becsatlakozott a csorda finoman dübögő lépte is.  

Az útjuk egy lapályon át vezetett, amiben valószínűleg megállt a víz, bár a magas fű miatt nem látszódott a víztükör, azonban léptük nyomán oly hangos cuppogás keletkezett, hogy még a toronyból is hallani lehetett, akkor is, ha csak páran választották azt az utat. 

Egész a torony alá vonultak, majd ott az egyikük hirtelen ötlettől vezérelve felnézett rám. 

Pár pillanatig bámultunk csak egymás szemébe, de szinte ezzel egyidőben az egész csorda egyszerre megfordult és hanyat-homlok menekülni kezdett. Mintha össze lett volna kapcsolva az agyuk az engem bámuló társukkal. Semmilyen más okot nem tudok elképzelni. Sem  zajt nem hallottam, közel és távol senki és semmi nem volt, ami megijeszthette volna őket. 

Már egész távol jártak, de még mindig rohantak.