Mire kiértem a kutyával a délutáni sétánk helyszínére, a Beliczay-szigetre, és kikászálódtunk a kocsiból, épp kettőt dördült az ég. Sebaj, egy kis esőtől nem ijedünk meg, különben is van nálam kabát, irány a sziget. A harmadik lépés után nyakunkba szakadt az ég. A kutya rögtön visszafordult, irány az autó fedezéke, én azonban elszántan folytattam az utat. Kételkedve nézett rám, de végül követett.
5 perc után elértem kedvenc helyszínemet, addigra már a kabátom is átázott, térd fölött mindenhol, de mindenhol bőrig vizes voltam, térd alatt csak azért nem, mert gumicsizma volt rajtam. Óvatosan elővettem a gépem, és kattintottam egyet, aztán úgy döntöttem, többet ilyet nem teszek, nem készültem vízhatlan burkolattal.
Megadom magam, irány vissza. A kutyának 2 percbe telt a visszaút, nekem 5. Az eső ennyi idő alatt el is állt. Oké, akkor menjünk vissza, vár ránk itt még felfedezni való. A kutya nem értette a dolgot, de mit tehetett, jött engedelmesen. Lekanyarodtam kedvenc halott fáim felé, közben itt-ott már kisütött a nap is, gondoltam hátha készülhet néhány érdekes napsütötte-párafelszállós kép.
A lábam alatt számtalan éti és mezteles csiga ropogott, mivel kikerülni lehetetlen volt.
Elszántan próbáltam kerülgetni őket - minden reccsenésnél a hideg rázott - kerestem a megfelelő pozíciót a fotózáshoz. Amint megálltam, hatalmas fekete felhő lepte el kiálló bőrfelületeimet - ami nem sok volt, csak a kezem és az arcom - és dühödt zúgással vetette rám magát, hogy véremet szívja. Én csak mentem tovább. Kutyám már biztos volt benne, hogy elment a maradék józan eszem, és könyörögve nézett rám. Keresztül kasul végigjártam az eltervezett utat, de nem jött a szerencsés pillanat a megfelelő képhez. Kissé csalódottan tértem vissza az útra.
A fák mögött ragyogóan sütött a nap. Egyszer csak megjelent egy anyuka 3 gyerekkel és egy kutyával, gyakorlatilag szúnyogtápnak öltözve. Küldetésük célja a kutya kifárasztása volt, az esti nyugalmuk megszerzése érdekében. A terv, hogy a kutya pórázon vezeti őket a Dunához (10 perc séta), majd szaladgál egyet a vízben, majd teljesen lenyugodva és elfáradva elhever otthon a szőnyegen, meg sem mozdulva reggelig.
Míg anyuka elől loholt a kutyával, a gyerekek óvatosan kerülgették a pocsolyákat, és kiabáltak az anyjuknak, hogy vizes lett a cipőjük. Anyuka visszakiabált, hogy "már mindegy" és "milyen gyerekek vagytok ti, hogy ez zavar benneteket?", jöjjenek csak. Épp akkor értem melléjük, megmutattam, merrefelé lehetne a legjobban kikerülni a vizet, boldogan mesélték hogy Málna, a kutya, igen elven jószág, és már mi mindenre megtanították, és 57 meztelencsigát számoltak meg eddig az úton. Mindezt egymás szavába vágva, egy szuszra.
Az egyik kislány megpróbált átugrani az út másik oldalára, ez félig sikerült is neki, most már derékig volt sáros. Anyuka újabb "már úgyis mindegy" felkiáltással vette tudomásul a helyzetet, és rendíthetetlenül ment a Duna felé. A gyerekek beletörődve követték.
A Dunánál gyönyörű sáros, csillogó vízpart fogadott, a kutyák boldogan kergetőztek egyet a vízben, az egyik kislány a biztonság kedvéért beleesett a Dunába csordogáló kis patakba is. Anyuka lefújta őket újra a szúnyogirtóval, kicsit még biztatta őket, hogy maradjanak ezen a kellemes helyen Málna kedvéért, hiszen nézzék csak milyen remekül érzi magát.
Magamat láttam 10 egynéhány évvel ezelőtt, amint megpróbálom a napi "mindenki-boldog-legyen-és-legyen-meg-az-esti-nyugalom" egyensúlyt fenntartani. Ez bizony sokszor furcsa kompromisszumokat igényel.
Elbúcsúztam tőlük, és egy kis kitérővel visszafelé indultam a párás, vadregényes erdőn át. Nem volt éppen idillinek mondható ez a séta, fantasztikus fotók sem készültek, de egy kicsit elgondolkoztam.
Rájöttem,
most pont ugyanígy bántam a kutyámmal, ahogy az anyuka a gyerekeivel: jönnie kellett, bármennyire is
kifejezte, hogy nem akar. És én még egyensúlyt sem akarok fenntartani, csak éppen nem engedem magam eltéríteni az elhatározásomtól.
