2015. június 29., hétfő

A kutyámnak semmi érzéke a fotózáshoz!

Rá kellett jönnöm a címben jelzett megállapításra. A fotók felén a lehető legalkalmatlanabb pillanatban dugja bele a pofácskáját a képbe.

Amikor meredek hegyoldalon mászok felfelé, hátamon az egész felszerelés, kapaszkodom a kövekbe, ő már réges-rég a szikla tetejéről néz rám, ezzel mintegy elállva az utamat. Ilyenkor egy izgatott "Hol a cica?" kérdés szokott segíteni, ekkor ugyanis elindul megkeresni, szabaddá téve az utat előttem.

Néha elege van. Nyüszögve jelzi, hogy pontosan 59-szer járom körbe azt a virágot, szerinte menni kéne. Néha csak megadóan leül az árnyékba, és szabályosan sóhajtozik!

Itt épp szabotálja a fotózást oly módon, hogy egyenes a téma és az objektív közé fekszik! 


Haragudni persze nem lehet rá!




2015. június 17., szerda

Egy különleges levendulás, az érdi levendulás

Az érdi levendulás a  Fundoklia völgy folytatásában található Érd szélén, az M7-es Balaton felé vezető oldalánál. Mint már korábbi írásaimból kiderülhetett, a Fundoklia völgy igen gazdag növényvilággal rendelkezik. A magára hagyott levendulásban minduntalan felütik fejüket ezek a virágok, szépen színesítve ezzel az egykori gondozott ültetvényt. Fejembe vettem, hogy kora tavasztól rendszeresen fotózok itt. Ezeket a képeket tartalmazza ez a bejegyzés, és egészen télig változhat/kiegészülhet  a tartalma.
Levendulabokrok szép rendben. Ki kellene tisztítani, a bokrokat eltávolítani, kapálni, gyomlálni...

 
 Naplementés képet az egész tábláról nem tudtam készíteni, mivel a levendulás enyhén keletre dől, fák szegélyezik, így csaknem  naplemente előtt 1 órával már árnyékban van.

Az téli száraz szürkés színt szép lassan felváltja a hamvas zöld szín. Virágzáskor újra lila lesz!
 

A bokrok gömbjei mint különleges sündisznók gömbölyödnek.

 
Számomra mégis az a legkülönlegesebb, hogy mennyi virágnak ad még otthont a levendulás. Csak ülök a közepén, beszívom a levendula illatát, és gyönyörködök! 

székfű és árvalányhaj

festő pipitér nyújtja a sárga hátteret a bal oldali kéken, és cickafark az előtérben

lednek és füvek


A háttérben az élénk rózsaszín a zászlós csűdfű, jobbra a fehér virág talán len.

Bokrok és a levendula kuszasága

A magas fű között sokszor alig venni észre a levendulát.










Levendulás ősz elején:
Novemberi ködös levendulás:




Végül következzen néhány téli fotó:




Sziget az esőben

Mire kiértem a kutyával a délutáni sétánk helyszínére, a Beliczay-szigetre, és kikászálódtunk a kocsiból, épp kettőt dördült az ég. Sebaj, egy kis esőtől nem ijedünk meg, különben is van nálam kabát,  irány a sziget. A harmadik lépés után nyakunkba szakadt az ég. A kutya rögtön visszafordult, irány az autó fedezéke, én azonban elszántan  folytattam az utat. Kételkedve nézett rám, de végül követett. 
5 perc után elértem kedvenc helyszínemet, addigra már a kabátom is átázott, térd fölött mindenhol, de mindenhol bőrig vizes voltam, térd alatt csak azért nem, mert gumicsizma volt rajtam. Óvatosan elővettem a gépem, és kattintottam egyet, aztán úgy döntöttem, többet ilyet nem teszek, nem készültem vízhatlan burkolattal. 
Megadom magam, irány vissza. A kutyának 2 percbe telt a visszaút, nekem 5. Az eső ennyi idő alatt el is állt.  Oké, akkor menjünk vissza, vár ránk itt még felfedezni való. A kutya nem értette a dolgot, de mit tehetett, jött engedelmesen. Lekanyarodtam kedvenc halott fáim felé, közben itt-ott már kisütött a nap is, gondoltam hátha készülhet néhány érdekes napsütötte-párafelszállós kép. 
A lábam alatt számtalan éti és mezteles csiga ropogott, mivel kikerülni lehetetlen volt. 
Elszántan próbáltam kerülgetni őket - minden reccsenésnél a hideg rázott - kerestem a megfelelő pozíciót a fotózáshoz. Amint megálltam, hatalmas fekete felhő lepte el kiálló bőrfelületeimet - ami nem sok volt, csak a kezem és az arcom - és dühödt zúgással vetette rám magát, hogy véremet szívja. Én csak mentem tovább. Kutyám már biztos volt benne, hogy elment a maradék józan eszem, és könyörögve nézett rám. Keresztül kasul végigjártam az eltervezett utat, de nem jött a szerencsés pillanat a megfelelő képhez. Kissé csalódottan tértem vissza az útra.
A fák mögött ragyogóan sütött a nap. Egyszer csak megjelent egy anyuka 3 gyerekkel és egy kutyával, gyakorlatilag szúnyogtápnak öltözve. Küldetésük célja a kutya kifárasztása volt, az esti nyugalmuk megszerzése érdekében. A terv, hogy a kutya pórázon vezeti őket a Dunához (10 perc séta), majd szaladgál egyet a vízben, majd teljesen lenyugodva és elfáradva elhever otthon a szőnyegen, meg sem mozdulva reggelig.
Míg anyuka elől loholt a kutyával, a gyerekek óvatosan kerülgették a pocsolyákat, és kiabáltak az anyjuknak, hogy vizes lett a cipőjük. Anyuka visszakiabált, hogy "már mindegy" és "milyen gyerekek vagytok ti, hogy ez zavar benneteket?", jöjjenek csak. Épp akkor értem melléjük, megmutattam, merrefelé lehetne a legjobban kikerülni a vizet, boldogan mesélték hogy Málna, a kutya, igen elven jószág, és már mi mindenre megtanították, és 57 meztelencsigát számoltak meg eddig az úton. Mindezt egymás szavába vágva, egy szuszra. 
Az egyik kislány megpróbált átugrani az út másik oldalára, ez félig sikerült is neki, most már derékig volt sáros. Anyuka újabb "már úgyis mindegy" felkiáltással vette tudomásul a helyzetet, és rendíthetetlenül ment a Duna felé. A gyerekek beletörődve követték.
A Dunánál gyönyörű sáros, csillogó vízpart fogadott, a kutyák boldogan kergetőztek egyet a vízben, az egyik kislány a biztonság kedvéért beleesett a Dunába csordogáló kis patakba is. Anyuka lefújta őket újra a szúnyogirtóval, kicsit még biztatta őket, hogy maradjanak ezen a kellemes helyen Málna kedvéért, hiszen nézzék csak milyen remekül érzi magát.
Magamat láttam 10 egynéhány évvel ezelőtt, amint megpróbálom a napi "mindenki-boldog-legyen-és-legyen-meg-az-esti-nyugalom" egyensúlyt fenntartani. Ez bizony sokszor furcsa kompromisszumokat igényel.
Elbúcsúztam tőlük, és egy kis kitérővel visszafelé indultam a párás, vadregényes erdőn át. Nem volt éppen idillinek mondható ez a séta, fantasztikus fotók sem készültek, de egy kicsit elgondolkoztam.
Rájöttem, most pont ugyanígy bántam a kutyámmal, ahogy az anyuka a gyerekeivel:  jönnie kellett, bármennyire is kifejezte, hogy nem akar. És én még egyensúlyt sem akarok fenntartani, csak éppen nem engedem magam eltéríteni az elhatározásomtól.