Különös kirándulás

Majosháza melletti Domariba-sziget a ráckevei Duna - ág mellett fekszik, többnyire telepített nyarasok borítják, ennek megfelelően nyílegyenes  széles földút vezet át rajta. Partján horgásztanyák sorakoznak, a fák között nem túl diszkréten megbúvó omladozó budikkal. Az összkép mégis inkább hangulatos, mint lehangoló. A sziget egyik oldalát a Duna határolja, a másikat pedig a Duna egy holt ága. Persze a holt ág melletti vadregény áll a legközelebb a szívemhez. Egykoron láttam itt már bakcsót, kócsagot. A jelek szerint mostanában költözhettek ide hódok is. 

A sziget bejárata Majosháza felől. Egy kis fa hídon kell átkelni. A látvány a holt ág felé. 

Kis sétánk különlegességét az adta, hoyg unokahúgom lovon jött. Galina hátán ülve, lassú léptekben követett minket, néha ügetett, egyszer-kétszer még vágtázott is. 

Ennél már csak úgy lett volna jobb, ha mi is lovon ülünk!

Igaz, akkor simán elmentünk volna az apróbb szépségek mellett, amit így módunk volt észrevenni. 

Zalai hullámzás

Amikor reggel elindultam, csak annyit tudtam: virágokat akarok fotózni. De hogy  mi lesz a nap hátralévő részében, arról nem gondolkodtam. Így aztán miután a surlók (mármint a kora reggeli fények) tovatűntek, ideje volt túraútvonal után nézni. A térképemen Kiscsáfordtól induló tízegynéhány kilométeres útvonalat jelöltem ki magamnak. 

Az út Zalaszentgróton is átvezetett, ami nagyon kedves, rendezett városkának tűnt. A Wikipédia szerint: "A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett,  1887-ben vált járási székhellyé."

Belvárosának házai is valószínűleg ebből a korból származhatnak. 

Batthyány-kastély. 
Ezen a helyen  korábban a Zala folyó egy szigetet ölelt körbe, melyre 1299-ben várat építettek. 

Engem mégsem a színes házak, rendezett utcák állítottak meg, hanem a kastély előtti parkból felzendülő éktelen hangzavar, amit még az elsuhanó autóban is hallani lehetett. 

Elképesztő számban gyülekeztek a varjak a környező hatalmas platánok tetején, vígan danolásztak, jelezvén területüket, hívták a párjukat. A fűben ágak után kutattak, hogy fészket rakjanak. Sajnos a varjú énekesmadár, ám fogalma sincs a harmonikus csilingelő dallamokról, így emberi fül számára elviselhetetlen ricsajt csaptak. 

Hallgattam, ameddig bírtam, ám hamarosan mégis jobbnak láttam továbbállni Kiscsáford felé. A falu szélén parkoltam le az autót és nekivágtam a kinézett túraútvonalnak. Először a zöld jelzésen kapaszkodtam fel a nem túl magas gerincre. Hamarosan medvehagyma mező közepén találtam magam. (Azóta, egy hét alatt,  már háromszor főztem belőle levest)

Az út mentén főleg ibolya virágzott lila, kék, rózsaszín és fehér színekben. 

Az egyik tisztáson virágzó leánykökörcsinekre is bukkantam, és az út második részén pedig egyre több helyen nyitogatta szirmait a szártalan kanakalin. 

Mielőtt az út lejteni kezdett volna, váratlanul panorámába botlottam. Azért váratlanul, mert a térkép nem jelezte. 

Innentől az út folyamatosan lejtett. Úgy terveztem, elmegyek egészen a Bezerédj-Békássy-kastélyig, de végül túl hosszúnak tűnt még az utolsó +2 km-t megtenni, így megelégedtem azzal, hogy a Szent Vendel kápolnáig eljutottam. 

A kápolnát 1760-ban emelték Szent Vendel tiszteletére, a célból, hogy a háziállatokat pusztító állatpestistől megszabaduljanak. 

A kápolnától a piros jelzésen mentem vissza az autómhoz. Az utat számtalan régi, beomlott ház szegélyezte. 

Késő délutánra járt az idő, de még tettem egy kis kitérőt a közeli horgásztavak felé. A part tele volt horgászokkal, kicsit beljebb pedig rengeteg szarvasnyommal. 

A túra így összesen 15 km-re sikeredett, amihez ha hozzávesszük még a reggeli bolyongást a kockásokkal teli réten és vadregényes környékén, akkor kiszámolhatjuk, hogy egész tisztességes kis sétát tettem, indokoltnak éreztem a lábamban jelentkező fáradtságot. 

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy visszamenjek  a virágos rétre naplementés képeket készíteni. 

Mocsári kockásliliom a Zalában

Kis hazánkban főleg a nyugati és a keleti országrészek szélén, Budapesttől több órányi autóútra élnek ezek a meglepő küllemű virágok. A kockásliliom a nedves talajú, időszakosan vízzel borított réteket kedveli.. A kotu a láprétek kiszáradt felső rétegére utal, innen kapta a virág a másik nevét: kotuliliom. Ilyen területeket próbáltam beazonosítani a térképen, ezúttal Zala megyében. Találtam is egy szép reményekkel kecsegtető rétet, ami ráadásul két óra alatt elérhető autóval.

A kora hajnali órákban még harmatcseppek csücsültek a fűszálak végén. 

Hármas - Ritkaságnak számít, hogy két virág is bókol egy tövön. 

A kehely

Rongyos

Mire napnyugtakor visszatértem, ennek a virágnak a felét már megrágta valami. Valószínűleg egy nünüke lehetett a tettes. 

Napnyugtakor

További nevei: kockás kotuliliom, ostáblás liliom, kockás hatkotu, kockaliliom, bíbictojás, korona liliom, vadtulipán, fekete tulipán, kongóvirág, kosnyócska, mezeikisasszony, púposliliom, szerecsenmák és szemvirág.

Ahogy magasabbra hágott a nap az égen, bejártam a környéket is, ugyanis az ilyen élőhelyeket jómagam is nagyon szeretem. Csupa csendesen csörgedező folyó, mocsaras pocsolyák, ártéri fák és bogrok ága-boga, kezeletlen, ember nem járta terület, ahol nagy csörtetéssel szarvasok vágnak át előttem a bozótban és hangos csobbanásokkal kelnek át a vízen. 

Aztán elül a zaj, a víz tükre kisimul, mindenféle hangszínű, ritmusú, tempójú, füttögö és cserregő, kattogó és csivitelő madárdal tölti be a levegőt. 

Március a Beliczay-szigeten

A fűz koronáját a hódok tépázták meg. A napkelte fényei szépen kiemelve mutatják a hiányt. 

A szokatlanul meleg március ellenére sem igyekeznek jobban a virágok, mint más években. Szerintem ilyenkor a legszebb az erdő alaja: tele van csillagvirággal és hóvirággal. Sőt, már a keltikék is jócskán bontogatják szirmaikat. 

Mikor először jártam a szigeten, úgy 14 évvel ezelőtt, elképedtem azon a kék és fehér virágszőnyegen, ami akkor borította az erdő alját. Úgy emlékszem, összefüggő színes takaró volt ez. Százszámra döngtek rajtuk a méhek és a dongók, csak úgy zúgott az erdő alja. Azóta minden évben várom azz az élményt, de valami miatt mindig csak halvány mása annak, ami emlékeimben él. Talán tényleg kevesebb lett a virág?  Kevesebb a beporzó is? A szárazság teszi? Vagy csak az akkori a felfokozott érzelmi állapotom szépíti meg az emléket? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy - úgy gondolom ilyenkor tavasszal nyújtja a legmegkapóbb látványt az ártéri erdő - mégis minden évben csalódottságot érzek, amikor elmúlik a csúcsvirágzás. 

Baromira tetszik az a látvány, amit a halott fatörzsekről cafrangokban lógó kéregmaradványok, és az alattuk burjánzó színes, lüktető élet kontrasztja alkot. A fotó még mindig nem olyan, mint amit a lelki szemeim előtt látok, de majd jövőre talán sikerül.   

A tavaszi ár most egész szolid méreteket öltött. 

ellenfényes szil virágok

Levélcsontvázak alkotta finom szövésű fátyol mögé rejtező fiatal hóvirág leánykák bontogatják szirmaikat. 

Csillagvirágok csúcsvirágzása

A két éve tarvágásra került erdőrészlet területén ilyen furcsa színű csillagvirágok nőnek. Tavaly a kivágott rönkök alól tekergőztek elő, annak tulajdonítottam a fura színt. Idén azonban a rönköket elszállítottak, elvileg rengeteg napfényhez jutottak, a szín mégis maradt. Talán valamilyen vegyszer okozza? 

Hóvirág az erdő mélyén

A kivágott erdő helyén nő ez a nagy bokor. Remélem nyáron sem szárad ki a lombok védelme nélkül. 

Március végére teljesen átveszik az uralmat a keltikék. 

A figyelmes szemlélő már észreveszi a közelgő színkavalkádot a fák lombszintjén. 

Megrágott vörös rák tetem. Invazív. 

Sütkérező gyakocska. Már az autóban ültem, amikor előbújt a fa odvából. Kényelmesen, a vezetőülés mögül fotóztam. 

Hódvártól – Hódlakig: az áradás napjai

Előző rész | Következő rész

( március közepe)

A nappalok már egyáltalán nem voltak hidegek, de amikor leszállt a nap, fagyos levegő terült szét a Folyó felett. A hódcsaládot azonban mindez nem zavarta. Vastag bundájuk védelmében egyre több időt töltöttek odújuktól távol. 

- Juhé, ma sem vagyunk bezárva! - rikkantotta Cserke amint felébredt, aztán máris a kijárat felé indult.

- Érzem a tagjaimban a közelgő változást. - dünnyögte Hódnagy, miközben Cserke után baktatott. 

 

A fákban új élet ébredezett. Szinte hallani lehetett a gyökerekből az ég felé vonuló friss nedvesség zubogását.

- Mit együnk ma? - érdeklődött Szuszka. 

- Beszélhetnénk később? Most ennék. – csámcsogta Gurmi, és már a kérget vizsgálgatta.

- Biztos nem a vastag törzseket! Már nem kell gyűjtögetnünk többé. - okoskodott Murmi. 

- Nézd csak, mennyi friss, ropogós fiatal fa van itt! Ezt most egyetlen harapással elvágom! - dicsekedett Grumi. 

Úgy is lett. A leharapott ágakat fürgén vonszolták  a biztonságot adó víz felé. 

Ott aztán élvezettel rágcsálták.

A víz azonban nem csak a fákban mozgottt. Napról-napra emelkedett a Folyó, beterítette a part eddig száraz részeit.  

Hódanyó megállt, és  figyelmesen szimatolta a levegőt és vizet. 

- Valami megváltozott a szagában… ezt nem szeretem. Egyre magasabb a víz. - mondta Hódnagynak.

- És egyre gyorsabban folyik. Vajon mikor kell majd kiköltöznünk a az odunkból?  Jobb lesz, ha megnézem,  a Kis Tónál a régi lakunk megvan-e még! 

- Veled tartok! - hagyta abba az étkezést rögtön Cserke. - Juhú, nagy kaland vár! 

A Kis Tónál a fák már vízben áztatták lábukat. 

-  Azta! Mennyi víz! Ilyenkor szeretem a legjobban! - rikkantotta Cserke és nagy fejesekkel vetette magát a vízbe. 

Közben Hódnagy körbejárta az elhagyott lakot. A régi járatok eltűntek a víz alatt, a bejáratot azonban takarta a tóvá szélesedő Folyó.  

- Jó lesz - dünnyögte. - Átköltözünk. 

Cserke mellette termett, csöpögő bundával, de még mindig lelkesen.

- Jó, de ma még együnk a Teraszunkon! - nyaggatta apját. 

Az egyre gyorsabban áradó folyó azonban szétzilálta a Teraszt. Az ágakat  tovasodorta,  a rések között idegen tárgyak akadtak fenn, színes, kemény darabok, amelyek nem tartoztak a folyóhoz.

Hódnagy megállt egy pillanatra, végignézett rajta, aztán megrázta a fejét.

- Ah, már egyáltalán nem olyan jó hely a Terasz. Tegnap beleharaptam valamibe, de nem volt finom. Nem fa volt... - válaszolta gyermekének Hódnagy, miközben visszafelé tartottak a parton. 

- Pedig olyan jó volt itt együtt rágcsálni. - sóhajtotta Cserke, és egy pillanatra elcsendesedett a lelkesedése.

A Terasz ágai közül egyre több hajlott a víz fölé, és a folyó lassan elérte őket. A belógó gallyak új lehetőséget jelentettek: olyan részeket, amelyeket korábban a hódok nem értek el.

- Hohó, azt az ágat lenne jó megkóstolni. - fontolgatta éppen Cserke, majd megközelített egy vastagabb darabot, melynek vége belelógott a vízbe. 

Óvatosan felkapaszkodott. Egyre feljebb araszolt, a teste lassan kiegyenesedett, ahogy a kiszemelt gally felé nyújtózott. Ám a víz rendületlenül ingatta a belógó ágvéget. Cserke bármilyen ügyesen egyensúlyozott, mielőtt beleharaphatott volna a kéregbe, hatalmas placcsanással a vízbe zuhant. 

- Ez az ág ugrat engem… – prüszkölt és fújtatott. – De nem hagyom!

Újra nekiveselkedett.

Felkapaszkodott az ágra.

Centiről centire haladt, lassan, óvatosan. 

Nyújtózkodott...

Majd...

Placcs!

Megint a vízben találta magát. 

- Eh, talán nem is olyan finom az odafönt. - mondta búsan, és eltűnt a víz alatt. 

- Ha nem tudok felmászni, akkor megnézem, mit hagytak a nagy fatörzsön a többiek. Talán alulról még le tudok szakítani magamnak néhány jó falatot. 

 

Pár nap múlva a Folyó olyan magasra emelkedett, hogy teljesen elöntötte a partot. A régi Hódvár nagyterme azonban még a víz felett maradt. 

- Most már mindig itt fogunk lakni? Olyan jó volt itt együtt lenni veletek, amikor kicsik voltunk. -kérdezte Szuszka.

- Amíg elég sok víz van itt, addig maradunk. Ide a kétlabúak sem jutnak el egykönnyen. - felelte Hódanyó. 

- Újra felfedezhetjük az Öböl minden régi és új zegét-zugát! - lelkendezett Cserke.

Az áradás azonban nem tartott sokáig. Pár nap alatt elvonult, és apró szemcsés szürke réteggel vonta be a fák kérgét. A Hódvár bejárata újra a víz fölé került. 

- Nézzük meg, lakható-e a Folyami Odú. - vezényelt Hódanyó. 

- Már megint költözünk? - nyafogta Szuszka. 

- Itt már nem vagyunk biztonsaágban többé. - magyarázta Hódnagy. 

- Ne nyafogj már, újra a Teraszon majszolhatunk és az öböl fái között kergetőzhetünk. - biztatta testvérét Cserke. 

Hazafelé tartva  a Nyári Lak mellett úsztak el. 

A szépen tapasztott várat azonban teljesen elmosta az ár. A gondosan kialakított boltozatot alkotó faágak közül a víz elvitte a sarat. A gallyak rendezetlenül meredtek minden irányba, és az oldalán tátongó nyíláson keresztül akadálytalanul be lehetett jutni a belső térbe. A régi, biztonságos kuckó most idegennek és védtelennek tűnt. 

Mindannyian elcsendesedtek. 

-  Mennyit dolgoztunk ezen télen! - sóhajtotta Murmi. 

- Jó volt itt lakni! - állapították meg szomorúan. 

- Menjünk, nézzük meg, mi maradt a Folyami Odúból. - vezényelte Hódanyó. 

A Folyami Odú szerencsére jól tartotta magát. A víz ugyan megtépázta itt-ott, de azért lakhatónak bizonyult. 

- Munkára fel! - vezényelt Hódnagy. - Ide kell egy kis ág még erősítésként, és hordjatok be faháncsot az alvóhelyre!

Mindnyájan nekiálltak, szorgalmasan sürögtek-forogtak. 

- Takaros kis otthon lett! - mondta a munka végeztével elégedetten Hódanyó. 

Mire a nap a fák fölé emelkedett a család  eltűnt a bejárat mögött, összegömbölyödtek és estig mély álomba merültek. 

Előző rész | Követ    kező rész