Örök megújulás

Bár még nem zöldülnek a lombok, mégis csupa ígéret az erdő! A fák gallyai valahogy színesednek, élénk narancs, rozsdás, pirossas sárgás, zöldes színek dominálnak. 

Ha ilyenkor mész az erdőben elképesztő koncertet hallhatsz! Minden csupa madárdal, területkijelölő és párcsalogató füttyszó, mindenféle dallamban, hangmagasságban és tempóban. 

Mindez a napfénnyel és az erdő illatával kombinálva tökéletes harmóniát  sugároz. Nem kell ide 4D mozieffekt, sok D-ben érzékelhetjük a valóságot.  

Maga az öröm, az örök megújulás és az élet. 

Számtalanszor jártam ár erre, mégis minidg tudok újabb dolgokat felfedezni. 

A Vörös-pocsolyás-hát felé vettem az irányt. A kisebb, lefolyástalan vörösagyagos gödrökben összegyűlő csapadékvízet sokszor verik fel  a vadak dagonyázás közben, aztán a rájuk ragadt sártól a környező fákon próbálnak megszabadulni. Ha jól megnézed a képet, látszik is, kb 1 méteres magasságig a vörös "festés".

 

A legzöldebb rész az erdőben. 

Méteres hangyabolyokat (3 db)  találtam széttúrva. Amíg fotóztam a megriadt seregletet, zúgást hallottam, mintha valamilyen rádióadó zúgna a háttérben. Aztán rájöttem: a hangot a nyüzsgő hangyák keltették, talán apró lábaik koppanását hallottam, vagy más módon adtak ki jeleket, nem tudom, de nagyon érdekes volt. 

Bókoló fogasír mezőt is találtam a mohával borított sziklák között, az erdő alján. Még sosem találkoztam ezzel a virággal a Budai-hegyekben. Idén pedig már kétszer is rábukkantam a környék különböző pontjain. 

Ebből lesz a zászpa. Jó, hogy rögtön ráismertem. 

Bogláros szellőrózsa bimbódzó korában. 

Átvágva az erdőn, néhány békésen pihegő dámcsapatot azért felzavartam sajna, a távolból még láttam megcsillanó hátsó részüket és éreztem szagukat a tisztáson. 

Leérve a Vörös-pocsolyás-hát aljára kisimul a táj, ellátni egész a János-, és a Hrs-hegyi kilátókig.
Épp viharfellegek gyülekeztek. 

Visszatérve az erdőbe a dolomit sziklagyepes réteken a meleg napsütésben lepkék billegették szárnyaikat. 

A som már virágzik!

Viharfellegek Nagy-Szénásról

Felérve a hegytetőre a Pilis felé csodálatosan gomolygó viharfellegek hömpölyögtek a táj felett, a Budai-hegység, Csergezán-klátó felé pedig szinte sütött anap, de legalábbis bárányfelhőket bodorított az enyhe szellő. 

Az erdőb pedig tele volt madárdallal, amit még a távolból hallatszódó dörgés sem hallgattatott el. 

Már sárgállik a somvirág. 

Megint magashegységben érezhettem magam: a felhők között egy pillanatra kivillant egy hegycsúcs. 

A fellegek 10 perc alatt úsztak be a jobb oldalról a távoli falu felé, de aztán mégiscsak elkerülte Piliscsabát az eső. 

Vihar a Remete-szurdok felől érkezik. 

Panoráma a vihar után

 

Fátyolban

Téli hideg ellen kiváló védelmet nyújt a barna színű hidzsáb, jól magunk köré csavarva, épp csak az ujjaink, akkarom mondani a levelek, szirmok vége kandikál ki kacéran alóla. 

Ha mégis lekívánkozna rólunk a takaró, kecsesen a fejünk búbján egyensúlyozhatjuk. 

Csipkézett változatban akár az arcot is fedheti, akár egy nikáb, kifele mindent látunk, azonban jól rejt a kíváncsi tekintetek elől. 

Fiatalok számára ajánlott ez a könnyen nyitható köpeny. Hideg esetén könnyen visszacsukható, kényelmes, mégis egyszerű viselet. Szinte hozzánk nő!

Avarszínű fejkendő, frissen rágott nyárfalevélből készül, divatos hullámokkal, formára szárítva, az erek között rágott minta.  

Újabb ruhadivat: derékból bővülő kényelmes szoknya. Akár többen is elférnek benne!

Idei csúcsajánlatunk: gondos munkávalkészült finoman csipkézett fátyol, csakis elegáns hölgyeknek. 

Több formában is elérhető! Vállra és fejre vethető...

...illetve derékban megkötős formában is elérhető. 

Gyógymód

Pár héttel ezelőtt egy teljesen átlagos mozdulatnál reccsent egyet a derekam, azóta nehezemre esett az ülés, az állás, a járkálás és a fekvés. Ezek a mozgások alapvetően határozzák meg a mindennapjaimat - gondolom más is így van ezzel -, így szenvedek és megyek, ülök és járkálok, de csak óvatosan, éjszaka meg igyekszem mozdulatlanul feküdni, mert a forgolódás egyszerűen nem kivitelezhető egyedül. 

Próbálom a reggeli bemozgatást célirányosan a gerincemre és a derekamra fókuszálni, de nem sok javulást értem el.

Így a szokásos terápiához folyamodtam: irány a madárdaltól zengő, virágos erdők és napsütötte rétek! 

Gondolataim kitisztultak, tisztáztam magamban melyek azok a problémák, amelyeket meg tudok oldani, melyek azok, amik nem az én kompetenciám. Erősítettem a hitemet, elengedtem, ami nem az én dolgom, priorizáltam. 

Aztán leborultam a virágok előtt, belenéztem a fényképezőgép keresőjébe, megjelent az ITT és MOST. Elengedtem az aggódást a jövőn, a rágódást a múlton, csak a pillanat létezett. No meg a hajlongás jobbra, aztán balra, aztán leguggolás, felállás, kiegyenesedés, újra lehajlás, és láss csodát! Néhány óra után már kutya bajom sem volt!

Varjak a kökörcsines réten

Évek óta minden márciusban többször is felkeresem a napsütötte, déli fekvésű kökörcsines réteket. Nem volt ez másképp idén sem – szeretem ezeket a szőrös virágokat. Tetszenek még pelyhes tojáskorukban is, de leginkább akkor, amikor beletekintek hatalmas, sárga szemükbe. Megvidámítanak.

Most is óvakodva lépdeltem a növények között, amikor arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos területen 20-30 varjú áll a fűben, és valamit csipegetnek. Még sosem találkoztam errefelé ennyi varjúval. Őszintén szólva, szubjektív érzésem szerint idén sokkal több van belőlük, mint tavaly – vagy legalábbis mindenhol a szemem elé kerülnek.

Észrevettem őket, de a továbbiakban nem figyeltem, mit művelnek, mert elmerültem a kökörcsinek fotózásában. Mikor felemeltem a fejem, a varjak 10 méteren belülre kerültek. Meglepődtem, de ők is – nem számítottak arra, hogy itt egyszer csak egy fej felemelkedik. Vad károgások közepette reppentek fel.

Kicsit mozdulatlanul ültem, így a madarak lassan visszarepültek a korábbi helyükre, a szomszédos rétre.

Hm. 

Bár nincs nálam a teleobjektívem, csak a 105-ös makróobi, de ha nyugton maradok itt, a lejtő takarásában, és kicsit felemelem a fejem, pont ráláthatok a közelebb merészkedőkre. Percekig feküdtem mozdulatlanul, és végül néhány bátrabb példány megközelített annyira, hogy közepesen értékelhető képeket tudjak készíteni. Ennél közelebb azonban így sem jöttek.

Szerintem egész jól mutatnak a kökörcsinek között. Ez a kis dolmányos (?) kicsit gyanakodva néz, de nem tűntem veszélyesnek, mert hamarosan  nekiállt bogarászni a fű között. 

Itt szemmel láthatólag tanácskozást tartottak az ügyben, hogy az a valami a földön, ehető-e? 

Az egyik szerint ehető, a másik épp elvitatja tőle. Kicsit össze is kaptak rajta, nagy szárnycsattogások közepette folyt a vita. 

Végül egy harmadik érkezett, mire elült a csatazaj. 

Az, aki megszerezte a zsákmány, jobbnak látta elreppenni, csőrében ott az a valami. Szerintem apró csigákat gyűjtöttek. 

Napfényes ámde hideglelős körtúra a Bükkös-patak mentén

Lányom bicajozni óhajtott az erdőben,  a Bükkös-patakot ajánlottam neki.  Ilyenkor tavasszal valóságos virágtenger borítja a partját. Persze nem ebben a fagyos hidegben, de ha kicsit jobban felmelegszik az idő, hamar színes szirmok bomlanak az erdő alján. 

Kiderült, velem akar bicajozni, így együtt mentünk. (Bár szerintem csak az útvonalat akarta megtanulni.)  Szentendréig hévvel, majd onnan bicajjal, végig a kijelölt kerékpárúton feljuthatunk egész Pilisszentlászlóig, majd a Hegytető-elágazáson át a Papp-rétig, onnan a Sztaravoda-patak melletti aszfaltúton vissza Szentendrére. Ez volt a terv, kb. 30 km, kis kitérővel a Sikárosi-rétre 36. Kényelmes távolság, a határozott folyamatos emelkedő pont kell is a túra sportértéke miatt, mégsem  túl megterhelő az egész. Egyszer már bejártam ősszel, csaknem ugyanezt az utat. 

Szép napsütéses idő a lakás belsejéből megtévesztően hatott, így lányom fittyet hányva a hajnali mínuszoknak, kicsit alulöltözött. Mármint szerintem. Rajtam 2 pulcsi, télikabát,  két nadrág, sál, kesztyű, rajta a két pulcsi felett egy mellény, semmi kesztyű. Titkon még a csupasz bokáját is meglestem, a bakancsban titokzoknis láb lapult. Többször megjegyezte, mennyire fázik, felajánlottam a vasárnapi esőkabátomat - szél ellen pont jó lesz. De két pulcsi van rajtam! - felete. De fázol! - válaszoltam. 

Nem jutottunk dűlőre, így mikor újra említette hogy fázik, csak annyit mondtam, hogy meglepően hideg van. Ettől ő megnyugodott én pedig megtanultam bölcsen figyelni. Úgy tűnik, mostanában újdonsült nagymamaként amúgy is ezt az erény kell gyakorolnom. 

A patak mellett a kedvenc hóvirágos lejtőimnél javasoltam, hogy nézzük meg a pirosló hunyorokat. Nem nagyon értette, hogy minek, de engedelmesen jött és megbámulta őket. Majd kijelentette, hogy az aszfaltút uncsi, keljünk át a folyón és az erdei ösvényen tekerjünk. 

Nagy élvezettel emelte át a bringát a folyó közepén ácsorgó köveken, talpa alatt sebesen száguldott a víz. Az előző napok esőzése feláztatta a talajt, nem volt könnyű a sáros úton, így az újabb átkelés után visszatértünk az aszfaltra, és meg sem álltunk a Sikárosi-rétig, ahol addig heverésztünk, míg feltámadt a szél, és jegeces kezével belénk mart. 

Ennek fele se tréfa! Tekerjünk, mert megfagyunk! Igenám, de az út lefelé vezetett, zúdulás közben igen kellemetlen volt a hideg levegő. Alig vártuk, hogy végre felkanyarodjunk Pilisszentlászló felé, ahol az út végre megizzasztott kicsit. 

A Papp-rétnél lefordultunk Szentendre felé, innentől  már csak gurulni kell. Egy ponton kedves fotós ismerős bandukolt felfelé, nézte, ki a két lefelé robogó őrült, de azért örvendeztünk egymásnak. 

Jó lett volna ücsörögni a Duna parton, néztük egy kicsit, ahogy a kacsák levitetik magukat a vízzel, majd a part mentén lassan visszaeveznek, majd újra levitetik magukat, s ezt ismétlik a végtelenségig. Végül innen is a hideg kergetett tovább, immáron hazafelé. 

Szürkegémmé vált bakcsó, medvehagyma vadászat esőben és majdnem gumit javítottam

Vértesszőlősön szálltunk le a vonatról, ráhajtottunk a kerékpárútra, mely egész Dunaalmásig egész jó minőségben áll a bicajosok rendelkezésére. Nagy lendülettel indítottunk, igyekeztünk mielőbb kimelegedni,  ruházatunk - enyhén szólva - nem illett az időjáráshoz. Azért egy fotó erejéig megálltunk a Derítő-tó partján. Kattintgatás közben is éreztem, hogy  kúszik be a hideg a kabát minden apró nyílásán, így jobbnak láttam tovább hajtani. Eltekertünk az Öreg-tó mellett, ahol a rossz idő ellenére meglepően sokan sétáltak. Áthajtva a városon a Fényes tanösvény mellett visz a kerékpárút, majd hamarosan az Által-ér vadregényesebb részein tekertünk. 

Meglepően hamar leértünk a Dunához. A parton a hideg ellenére is ücsörögtünk kicsit, bámultuk a folyó méltósággal hömpölygő vizét. Éreztem, hogy itt nem tudunk sokáig maradni, viszont a nap vége még messze volt. Ekkor eszembe jutott a tatabányai Medvehagyma tanösvény. Felvetettem, hogy elmehetnénk oda, Vértesszőlőstől csak 13 km. Lányom rábólintott és lelkesen útra keltünk. 

Visszafelé tekerve már messziről kiszúrtuk az Által-ér partján ácsorgó  madarat. Hatalmas, tojás alkú lény volt, elsőre úgy tippeltem, bakcsó lesz az! Közeledtünkre kíváncsian  kinyújtotta hosszú nyakát, majd jobbnak látta szárnyra kelni. Ekkor vált egyértelművé, hogy egy gyönyörű szürke gémmel van dolgunk. Kicsit előre repült, majd landolt, tőlünk kb 50 méterre. Békésen ácsorgott, míg kb. 10 méterre megközelítettük, ekkor megismételte az előbbi műveletet. Vitorlázva repült, szél ellenében, közvetlenül a kanyargó patak felett. Biztos távolságban landolt, majd ahogy közelebb kerültünk újra repülőrajtott vett, s ez így ment, csaknem egész Tatáig. 

Már többször megfigyeltem kenuzás közben a kócsagok hasonló viselkedését, és nem értem. Olyan egyszerű lenne a menetirányunkkal ellentétes irányba repülnie, és akkor végérvényesen megszabadulna bosszantó társaságunktól. De valami miatt nem így tesznek. Sőt, ebből a "felvezető" ritmusából még a szemből érkező biciklista sem tudta kizökkenteni. Kicsit sajnáltam, hoyg folyton megzavarjuk méltóságteljes ácsorgásában. Próbáltam lassan megközelíteni, lapulni, nagyobbat kerülni, mindhiába. 

Lehetséges, hogy  inkább a birodalmát akarta bemutatni nekünk?

Persze nagyon szerettem volna lefotózni, ámde nem hoztam a teleobjektívet, így itthon az AI-t kértem meg, generálja oda a képre a gémet. Kicsit veszekedni kellett vele, míg sikerült az emlékképeimhez hasonlatos, nyakát behúzó, bakcsó szerű madarat produkáltatnom vele. Az éppen landoló madárral azonban elsőre megbirkózott. Persze sokkal jobb lenne, ha saját fotó lenne az eseményről, de az én madaram olyan apró, hogy fogadjunk, észre sem veszed a második fotón!

Annyira elmerültünk a madárral való versengésben, hogy észre sem vettük, hogy beértünk a városba. Azt is csak ekkor észleltük, hogy a lányom biciklijének hátsó kereke teljesen leeresztett. Szomorúan néztem magam elé: no, ilyen csúfság! Sehol egy valamirevaló férfi! Csak nem nekem kell itt gumit foltoznom?  

Kiderült, hogy nem, Kriszti felfedezett a neten egy  kerékpárkölcsönzőt, ahol a két fiatalember épp filmet nézett a stagnáló forgalomra való tekintettel. Kérdésünkre készségesen nekiálltak kereket szerelni,  ám kiderült, a gumi nem is lukas, csak fel kell pumpálni, és kész. Amíg pumpáltak, addig óvatlanul elszpoilereztem a film végét, amitől nem voltak túl boldogok, így kétszeresen is örültek, mikor újra útra keltünk. 

Rajtunk kívül még az eső is rázendített, szitált és szemerkélt, apró szemei lebegtek a levegőben. Szinte nem is esett, hanem egyszerűen ott volt. Ennek leőnye, hogy lányom méltóztatott felvenni az esőkabátomat, így anyai szívem megnyugodhatott, nem fog halálra fagyni az egy szál pulcsijában, én azonban csak remélni tudtam, hogy a pamut nadrágom nem fogja teljesen magába szívni a vizet. 

A továbbiakban az esőve mit sem törődve tekertünk Tatabányáig, majd tovább, a medvehagymás felé. 

Az utolsó 5 km alatt az út nem vészesen, de  folyamatosan emelkedett, ráadásul egy főúton haladt, mellettünk autók zúgtak el. Nem mondom, hogy ez volt a legkellemesebb rész, de végül sikerrel abszolváltuk. Lányom ugyancsak elfáradt, a medvehagymás közepn egyszerűen levetette magát a földre, elővette maradék ebédjét és elfogyasztotta. Mindeközben tépdestem az apró  hagymaleveleket. Nem volt túl szapora munka, de végül összejött egy levesre való. 

Innen Alsógalla vasútállomás csupán 4 km, lefelé, azt céloztuk meg és reméltük, hoyg a vonatban lesz fűtés. 

Nem volt. 

Kiderült, Budapesten egy csep eső sem esett, és kétszer olyan meleg volt, mint a Gerecsében. 

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, remekül éreztül magunkat, úgy terveztük, kedden majd napsütésben tekerünk egyet az erdőben.