Emléktúra a Tátrában

A Csorba-tótól (1346 m magasság) induló piros jelzésen haladva kikövezett sétaút visz felfelé. Az út a Trigan és a Pátria alatt halad a Bástyák gerincén. Az erdőből kiérve, csodás kilátás nyílik az Omladék-völgyre és a kettős ormú Tátra-csúcs  koronájára. 8 órakor indultunk, mégis akkora a forgalom, mint a Nagykörúton karácsonykor: az emberek sűrű, tömött sorokban kacskaringóznak a Poprádi-tó felé.

Az emlékezetes túra, melynek nyomvonalán most végighaladtunk 30 évvel ezelőtt egy téli napon zajlott, s én csak elbeszélésekből ismertem. Most szinte lépésről lépésre elevenedtek meg a szemem előtt az események, melyek a történet elmesélésekor is ijesztően hangzottak, most azonban a helyszínt is látva, félelmetesebbnek és veszélyesebbnek tűnt, mint amikor először hallottam.

Az utat sűrűn szegélyezték az erdei deréce lila virágai, a távoli kopár hegycsúcsok felé  kopár hegycsúcsok felé igyekeztünk.

Kb. 1 óra 15 perc alatt elértük a Poprádi-tavat. Itt persze mindenki a turistaház padjain (szerencsésebbek a babzsákokon) terültek el, én inkább körbejártam a tavat. Meglepő módon alig találkoztam emberrel a tó körül, így zavartalanul élvezhettem a nyugalmat és csöndet. Csodálatosképp a tó ezen pontján tisztán kivehetőek voltak a háznál magyarul beszélő unokaöcsém szavai.

Majlát-menedékház  a Poprádi-tó partján áll 1500 m magasságban. Az első menedékházat 1879-ben a Magyarországi Kárpát-egyesület (MKE) készíttette, s építtetőjéről Majláth Béláról, Liptó vármegye alispánjáról nevezték el.

Az emlékezetes túra alkalmával innen indult el 40,  17 éves fiatallal edzőjük, a Sziléziai házhoz. Télen. Fagyos úton. Zokni-nylon-tornacipő kombóval.  Megjegyzem, hogy az út télen le van zárva, de mivel szlovákul volt kiírva...
-"Mi az a tábal?"
-" Hm. Semmi, Kerüljük ki!"

A szállodától az Osztervára vezető Felső-turistaút (Magistralé) szerpentinje.

Télen, a hó borította lejtőn sem az út, de még az utat szegélyező elterülő törpefenyők sem látszottak. A csúcsot nyílegyenes kaptatón közelítették meg.

A Wikipédia szerint: "Az Oszterva a Tátra D. oldalának legkönnyebb és legkevesebb fáradsággal megközelíthető magaslata." Hm. A szintidő 1 óra, a többség meg is tette ennyi idő alatt, nekem másfél órába telt, fotózással együtt.

Panoráma a tóra félútról, szemben a Menguszfalvi-völgy.

Kb. a hegy feléig felhallatszik az Omladék-völgyben lezúduló víz robaja, pedig látni nem sokat lehet belőle.

Körpanoráma a nyeregről.
Szépen kipirultam, mire elértem a csúcsot, a többiek épp átizzadt pólóikat szárítgatták a szélben, lecserélve egy-egy szélkabátra.

Vajon télen mi mutatta az irányt? Csak úgy elindultak a hófedte hegyoldalon a sejtett irányba.

Út a Magistrálé-n a Sziléziai-ház felé végig a kopár, néhol törpefenyőkel borított hegyoldalon vezet, jobb kéz felől pompás kilátás a völgyre.
Itt már megfogyatkozott a forgalom, az út mégsem mondható kényelmesnek.  A köveket szorgos kezek elrendezték, mégis rendesen megdolgoztatta a boka-térd-csípő ízületeimet. A hegy sziklái a lábamba kúsztak, úgy éreztem minden lépésnél egy egész hegyet kell megemelnem.

Egykori túrázóink közül az egyik megcsúszott az úton. Ekkor még tudta folytatni az útját, de a következő csúszásnál már úgy lesérült, hogy vinni kellett. Lassan rásötétedett a társaságra. Segítségért a testvérem ment, másodmagával, a sötétben. Szerencsére fejébe épített GPS-szel született, így számomra teljesen érthetetlen módon kitérők és bolyongás nélkül érte el a menedékházat, és hozott segítséget. Mindeközben a hegyen maradt társaság a sérült társukat cipelte a sötétben, hóban, fagyban és tornacipőben a menedékház felé. 

Batizfalvi-tó 1898 méteres magasságban. itt pihenhettem volna, ha nem lett volna ilyen szép a tó. Így a lábamban lévő ólomsúlyokkal nem törődve, nekiindultam fotózni.

A tótól már kellemes, pihentető út vezet lefelé a Sziléziai házig, mely menedékház és szálloda is egyben.

Vízesés és tó a menedékház mellett.  (1676 méter magasságban)
Ha száraz időben kifogy belőle a víz, a szállodában nem fürödhetnek a vendégek.

Egykori túrázóink végül elérték a menedékházat, a sérültet kórházba szállították, ők pedig a kandalló mellett olvasztották ki megfagyott cipőiket és testrészeiket. Volt, aki két lábujját adta áldozatul téli hegynek.

Az út legnagyobb lelkierőt kívánó szakasza a Sziléziai háztól a 7 km-re, a völgyben fekvő faluig vezető aszfaltút volt. Szerencsére ott már vártak minket az autók, amik kényelmesen a szállásunkra szállítottak. Az egész túra állítólag 18 km volt, mindösszesen 550 m-es szintkülönbséget kellett felfelé legyőznünk, viszonylag munkás, sziklás terepen, de csodás panoráma és remek társaság kísérte az utamat. Klassz volt.