Megkerestük a váci Kolodko szobrokat

Budapesti szobor-túrák után (1), (2), (3) egy szép őszi napon elhatároztuk, hogy a váci szobrok nyomába vetjük magunkat. Kellemes 45 km-es kerékpározás várt így ránk, Budapesttől Vácig, mindvégig védett bicikliúton. 

A Margit-híd lábánál megtekintettük A Trabantot, majd áthajtottunk a hídon és a pesti part menti kerékpárúton tekertünk tovább. Jó tempóban haladtunk, alig egy óra alatt elértük volna a Megyeri hidat, ha - szinte a cél előtt - utunkat nem állja egy Meki. 

Péternek persze pavlovi reflex-szel indult be a nyálelválasztása, 45 percet töltöttünk teljesen értéktelen kaják elfogyasztásával, ami nemcsak drága volt, hanem érthetetlen is, hiszen egyrészt otthon reggeliztünk (de ez az ebéd! - nem érted? ), másrészt hoztunk magunkkal elemózsiát. De éhes férfival nem vitatkozom, így én is kértem egy salátát, ami szintén drága volt, ámde pocsék és kevés. 

A Megyeri hídnál felkerestük az összekötözött  Chuck Norrist. Hiába nézett kérlelően a szemével, nem szabadítottuk ki, inkább többször telibevakuztam, aztán mégis a vakutlan képet teszem be ide, jobban áll neki a sötét karika a szeme körül. Szenvedősebb. 

Végre elhagytuk a várost,  s az autók zaját, rákanyarodtunk a Dunakeszi felé vezető  kerékpárútra. Az út menti fák törzsén jól látszott a szeptemberi árvíz nyoma, kerékpáron ülve nem ért volna ki a fejünk a víz alól. A földek egy része még mindig (bel)víz alatt volt, tömegével álltak lesben a tarlón a gémek zsákmányra lesve. Legalább 20 madarat számláltunk meg. Sajna nem vittem magammal teleobjektívet, így nem sok látszik belőlük a képen. 

Az idő pompás volt, kellemesen sütött a nap, épp biciklizésre volt kitalálva. Jókedvűen tekertünk és beszélgettünk, erre a sűrű hétkoznapokban mostanában amúgy is kevesebb idő jutott. 

Ahányszor ránézek erre a képre újra elfog az a végtelenül nyugodt és derűs érzés, mint akkor. 

Délután 2 körül értünk le Vácra, ahol hamar rátaláltunk a fura barokk szoborra a Fő tér közelében. Egész sokan csoportosultak körülötte, ki kellett várnunk a sorunkat, míg mi is fotózhattunk. 

 

A szemközti múzeumban a múzeumkertben megcsodáltuk a kerámiákat. A Kolodko kiállítást is megnézhettünk volna, de inkább kihasználtuk a napsütést és még sötétedés előtt felkerestük Mária Teréziára a diadalív lábánál.

Majd megebédeltünk a közeli hangulatos vendéglő kertjében és még andalogtunk egy kicsit Vác barátságos házai és terei  között.

A harmadik váci szobor a vasútállomás előtt található: Anyám tyúkja és Morzsa kutyám üldögélnek egymás mellett nagy barátságban. 

Bár még tele voltunk energiával, mégis vonatra ültünk, így csak a Nyugatiból kell még egy szűk óra alatt hazatekerni. Az a különös helyzet állt elő, hogy Vácról olcsóbb a jegy a ped. igazolványunkkal, mint amennyibe a bicajunk szállítása került. Érintetlen, ámde madárlátta szendvicseinket pedig gondosan félretettem a másnapi utazásunkhoz: jó lesz majd a négynapos túránkon a cseheknél! Spoiler: ott sem akart elfogyni a kenyér, az egyiket hazahoztam, így igazi világlátott kövület lett belőle. 

Meglepetések a Remete-szurdokban

Az elmúlt hetek stresszét egy rövid déluáni körtúrával gondoltam kiereszteni, így nekivágtam a Remete-szurdok körüli hegyoldalaknak. Így október vége felé a legszebb az őszi erdő! A felhős idő ellenére is jól mutattak a színesedő lombok.  Tavaly is nagyjából  ez idő tájt jártam errefelé, akkor szürkebeggyel is találkoztam. Most nem volt ilyen szerencsém. Az úton mégis három meglepetés is ért. 

Az első, hogy a déli hegyoldal sziklái között virágzó nagyezerjófűre bukkantam. 

A második, hogy ugyanitt óriás pöfetegbe botlottam. 

A harmadik meglepetés akkor ért, amikor ezen az általam jól ismert helyen úgy eltévedtem, hogy a szurdok épp ellentétes végére lukadtam ki, mint ahova igyekeztem. Még akkor sem gyanakodtam, amikor a házak közé érkeztem, pedig a legkésőbb templomtorony látványánál már   tudnom kellett volna, hoyg ez bizony Máriaremete, nem pedig Remeteszőlős. 

Sasszemekkel Nagymaros körül

A Látássérültek Szabadidős Sprotegyesülete túrát szervezett vakok és gyengénlátók számára Nagymaros környékére. A hírrel régi kedves tanítványom, Márk keresett meg, és megkért, hogy legyek a sasszeme a túrán. Mivel már túráztunk együtt párszor korábban, amikor még szerveztem sulis kirándulásokat, így nagyjából tudtam, mire számíthatok, rögtön igen mondtam. Örültem  a találkozásnak, amúgy is ki akartam kérdezni élete alakulásáról.

Panorám a Julianus-kilátóból. 

Vonatra a Nyugatiban szálltunk fel, alig egy óra alatt már Nagymaros-Visegrád állomáson is voltunk. 

Mintegy 39-en vágtunk neki az első meredek emelkedőnek. Persze párban: egy látó-egy nem látó. Mire a kaptató végére értünk, a falu házait is magunk mögött hagytuk. A látók csodálták a tájat, a nem látók élvezték a napsütést és a lágy szellő simogatását a bőrükön. 

Innen a Gubacsi-hálás felé vettük az  irányt. Az út göröngyösebbé vált, figyelni kellett, hol vannak kiálló kövek és alattomosan tekergőző gyökerek. Ha nem szóltam időben, társam botladozva rángatta a karomat, így magam is érezhettem figyelmetlenségem súlyát. 

Márk gyors tempót diktált, hamarosan mindenkit leelőzve a sor elején haladtunk. Minél meredekebbé vált az út, annál nagyobbakat lépett Márk és annál gyorsabban szedte a lábát. Jómagam nem ehhez vagyok szokva, felfelé többynire vánszorgok, most azomban erre nem volt lehetőségem, szinte a levegőben úszva lebegtem  apárom mögött. A levegőből szemlélve tüdőm utolsó lehelletével sóhajtottam el merre vannak a kikerülendő akadályok. Persze elsőnek értük el a kilátópontot, Márk legnagyobb megelégedésére. Mire a többiek beértek minket, már el is fogyasztottuk étkünket és nekiálltam bejárni a hegyoldalt és kattintottam néhány fotót, míg a többiek napoztak a fák közé beszűrődő őszi nap melengető sugaraiban.   

Innen egy jelzetlen úton, a Julianus-kilátó felé vettük az irányt. Mindig szeretek a fák között kanyarogva úttalan úton tekeregni az erdőben, ez így vakok társaságában méginkbb kihívásnak bizonyult. Hamar rátaláltunka zonban az erdészeti útra, így azon közelítettük meg a kék jelzést. Út közben találtam néhény nagy őzlábgombát, melyet szépen megtapogattak és megszaglásztak az érdeklődők. 

A kék jelzés aszfaltút melletti réten vezet keresztül, épp az erdő mellett. 

Hamarosan rátértünk a Juliánus-kilátó felé vezető erdei útra. Márkkal jó tempóban haladtunk, ám a  kilátó előtti utolsó kaptatónál jeleztem,  hogy szárnyaim megkoptak, immáron nem fogok tudni repülni. Jó, jó  - mondta, de azért így is számomra szokatlan tempót nyomtunk felfelé. 

A kilátónál ezer ember, a toronyban pont annyi, amennyi a kőkorlát mellett elfért. Egy kicsit vártunk, majd beslisszantunk az épp megüresedő helyre. 

Eddig mindig csalódás volt számomra ez a kilátó: valahogy az időjárási körülmények miatt nem volt részem látványos panormában Most azonban nagyon szépen kirajzolódott minden, csaknem az összes irányban látni lehetett a távoli hegyeket, a Dunát, a színesedő erdőt. 

Márkról is készült fotó, kérte, hogy küldjem át neki. Kiderült: az AI felolvassa neki, mi is van a képen. Eképp: 

Be My AI: A képen egy férfi látható, aki egy kilátóhelyen áll. Világoskék hosszú ujjú pólót, bézs színű nadrágot és barna hátizsákot visel. A kezében egy fehér botot tart. A háttérben egy festői táj látható, amely egy folyót és hegyeket foglal magában. Az ég tiszta, kék színű. A férfi egy kőkorlátnál áll, amely a kilátó része.

Innen már csak egy lépés az arcfelismerő, és már néven is nevezheti a mesterséges intelligencia a képen látható férfit. A Google Lens találatai között az 5. helyen adta ki a helyes találatot a kilátóról ezen kép alapján. 

A kilátótól már csak lefelé vezet az út - mondogatta mindenki megkönnyebbülten. Pedig az bizonyult végül az út legnehezebb részének. Ugyanis a lefelé vezető ösvény keskeny, egymás mögött, livasorban tudtunk haladni, látók elől, a társunk a hátizsákunkba kapaszkodva. Jobbról meredek, porló, meredeken letörő hegyoldal, az ösvény tele kiálló kövekkel, keresztbe fekvő gyökerekkel és kidőlt fákkal. Igazi mentális és fizikai  kihívás volt végigvezetni itt a csapattársat. Lassan haladtunk, gyakorlatilag ledumáltuk a hegyről a vakokat. Óriási bizalomra volt szükségük és folyamatos feszült figyelemre, hogy átkeljünk ezen az egy órás szakaszon. Meglepően elfáradtam az összesen 12 kilométeres út végére, persze leginkább agyban és karban.

 

Le a kalapot a túravezetőnk előtt! Zoli a 39 fős sor eleje és vége között ingázott egész idő alatt, hol itt segített be, hol ott adott támaszt. Mindenhol jelen volt, ahol kellett. 

Összességében nagyon szép nap volt, érdekes és tanulságos élményekkel, saját magammal kapcsolatban is néhány dologgal szembe kellett néznem. 

Bóklászó

Mostanában ritkábban jutok ki az erdőbe, és ha kijutok, akkor is csak a lábam előtti 3 négyzetméteres területet látom. Miért? Mert gombákat keresek. Nagy elhatározásokkal indulok útnak: ma felmászok a Pilis-tetőre! Vagy megnézem a panormámát a Vöröskőről! Aztán nekiindulok az erdőnek és valahogy leragadok a hegy lábánál az avart pásztázván szemeimmel. Ha gombát találok, nagy boldogan letelepedek és fotózok. Megpróbálom beazonosítani - kevés sikerrel. Majd arra riadok, hogy sötétedik és semeddig se jutottam. 

Így magam is meglepődtem, amikor a Hármashatár-hegyen mégiscsak sikerült kinéznem néhány panorámapontról.