Eső, szél és pirosló hunyor

Ugyan csak futó záporokat jósolt az időjárás előrejelzés, mégis megállás nélkül esett. Mit esett! Zuhogott az eső. Az erős szél az arcomba fújta, nagy patakokban csorgott rólam a jeges ár. Befújta még az esőkabát alá is. Én mégis elszántan menetem: meg akarom találni a pirosló hunyort. Idén rekord korán bújtak elő a kora tavaszi virágok. 

Mire az eső leárt már borsszem méretű jéggé vált. Majd békésen megpihent végre a puha mohán. 

A hóvirágok fehér bimbói már messziről világítottak a barna avarszőnyeg közül. 

Elszántan hasaltam a magammal hozott vízhatlan valamin a virágok előtt. 

Sokáig bolyongtam a patak partján, meresztgettem a  szemem, már-már azt hittem, mégsem bújtak még ki a hunyorok! Aztán végül megtaláltam őket: alig lehetett észrevenni a lapuló bimbókat az avar között. 

Dézi szerint az egész virágfotózás még napsütésben is hülyeség, hát még esőben!
Lassanként kezdtem osztani a véleményét: vízhatlan nadrágomat még ugyan védte az esőkabát és a kamásli is, mégis térdtől lassan elkezdett szivárogni a víz felfelé és lefelé is. Már úgy remegtem, mint a kutya, bokától derékig cuppogott a nadrágom alatt a víz. 

Végre találtam egy teljesen kinyílt példányt, hasaltam, fotóztam, küldetést teljesítettem, rohamléptekben vágtáztunk Dézivel az autó felé, és irány a forró fürdő és a nagymosás odahaza! 

Dobogókő, Szakó-nyereg, Téry-út

Szép napfényes téli nap, tavaszias meleg és kikapcsolódás reménye hajtott Dobogókőre, ahol azonban csípős hideg fogadott, no és meglepően fehér-deres erdei ösvények. 

Szerencsére néhány 10 méter gyors tempójú gyaloglás után kimelegedtem, már nem aggódtam azon, hogy se kissé alul öltöztem a csalóka időben. 

Dobogókőn az alsó parkoló mellett tettem le az autót - sajnos sorompóval lezárták a parkolót - majd a zöld kereszt jelzésen indultam el a Rezső-kilátó felé.

 Enyhén felhős égbolt, valószerűtlenül kék Duna és  remek panoráma fogadott.

Szeretem a csupasz fák gallyain megcsillanó napfény rajzolta erdőt.

A háttérben a Vadálló-kövek (az egykori vulkáni kaldera maradványai), valamint még távolabb  a  Visegrádi-vár is sejthető.

A kilátóból a piros jelzésen haladtam a Hegyi Szent Bernát emléktábla felé. A tábla egy nagyobb sziklán van elhelyezve, innen azonban az út erősen lejt, majd a Szakó-nyereg után újra meredeken emelkedik. A zöld jelzésen haladtam felfelé a csúcsra, ahonnan ismét gyönyörködhetünk némi panorámában. A hegy másik oldalán leereszkedve a csúcsot megkerülve egy széles erdészeti úton haladtam visszafelé. Az útról több helyről is remek kilátás nyílt a Dunakanyarra. 

Hamarosan újra kereszteztem a piros jelzést, és a Téry-úton haladtam a régi kőbányák felé. Hatalmas, hűvös sziklafalak alatt szétdobált emberfej méretű kövek között botladoztam.

Az volt a tervem, hogy megkerülve a bányát (jelzett valamiféle utat a térkép) leereszkedem a hegyoldalban a Lukács-árok felé, de annyira nehézkesnek bizonyult a közlekedés az útnak mégsem nevezhető ösvényen, hogy végül az egyszerűbb megoldást választottam, és a Téry-úttal párhuzamosan haladó úton jutottam vissza a Lukács-árok tetejéhez, ahonnan sajna nem ereszkedtem le a Rám-szakadék aljához, amit azóta is bánok, mert mégiscsak belefért volna az időmbe és a lábamba, de azt hittem messze még Dobogókő. Rosszul hittem, innen a sárga jelzésen alig 1 óra alatt felértem a Rezső kilátóhoz, majd onnan vissza az autóhoz. 

Összesen 15 km-t tettem meg, ami elég kellemes távolság, még a hosszú téli mozgásszegényebb időben is izomláz nélkül teljesíthető. Dézi kutyám (12) persze elfáradt, és nagyon örült, hogy végre autóban ül, de mire 80 leszek, lehet, én se fogom úgy bírni a túrát!

Beliczay-sziget a hétvégi áradás után

Az elmúlt hetekben tetőzött a Duna a környező országokban történt bőséges esőzések következtében. Ellátogattam hát a Beliczay-szigetre, hogy megnézzem, mekkora vízszint emelkedést eredményezett mindez. 

A sziget belsejében az árkokban fellelhető volt némi víz, az alacsonyabban fekvő területek azonban csak alig cuppogtak a sártól és a víztől. Száraz lábbal csodáltam meg a szokásos kedvenc területeimet.

Szeretem ezt a vad kuszaságot. Egykoron ez is telepített nyárfaerdő volt, azonban a magas vízállás miatt elhalt fák szép lassan kipusztultak. Ma már alig néhány csupasz törzs meredezik, körülöttük azonban az aljnövényzet burjánzik. 

Telepített fiatal nyárfaerdő

A partot viszont több helyen ellepte a víz, sőt már az apadás nyomai is látszottak: vékony iszapréteg fedte a a part menti 5-10 méteres területet. 

A védgát fái víz alatt.

Viszonylag korán nyílnak a csillagvirágok és a hóvirágok!

Absztrakt

Variációk egy témára

Velencei tájkép

Téli kikötő a Velencei-tónál

Csörgő-patak völgye a Mátrában

Mátrakeresztesről a piros jelzésen haladtunk Galyatető irányába a patak mentén.  Mit haladtunk?  Szökdécseltünk szikláról sziklára, kidőlt fatörzseken egyensúlyoztunk, patakmedren keltünk át, hogy aztán a túlparton  néhány méter megtétele után visszalépkedjünk a csúszós köveken, ügyelve, hogy száraz maradjon a zoknink. Elbűvölve baktattunk a part mentén, kezünket megmártottuk a jeges vízben, hallgattuk a folyó zúgását, élveztük a fák között betűző napsütést. 

A patakvölgy romantikája magával ragadott. A hegyoldalban mohás sziklák, a csúcson hatalmas sziklatömbök kísérték lépteimet. Egy-egy barlang láttán felötlött bennem, hogy talán Vidróczki is azokban az üregekben   talált menedéket, vagy épp itt itatta lovát a patakban. 

A víz sebesen zúgott tova, a sziklákon apró vízesések képződtek, néha megtelepedtem a tövükben és csak hallgattam a víz robaját. Mindez visszahozott a jelenbe, elfeledtetett velem problémákat, a múlt eseményeit és a jövő gondjait. Kitisztult a fejem, és felfrissültem, immár készen állok újabb kihívásokra.  

A parton tavaszi virágok után kutattam (a múlt héten már találtam hóvirágot), de végül csak néhány jégcsapra leltem.

A víz fölött átvezető kidőlt fákon megtelepedett mohaszőnyegeken ücsörögtünk, lábunk lógázva élveztük a napsütést. 

Azt akarta tudni, milyen jégcsapnak lenni!

Zöld mohaszőnyegen aláomló vízfüggöny őszi levelekkel. 

Úgy 4 km után elértük azt a pontot, ahol a folyócska több ága egyetlen mederben egyesült, ami mellett addig haladtunk. Innentől azonban több 10 méter széles területen terült volna szét a víz, ha lett volna ehhez elég a mederben. Így maradt a mocsár, az iszap, az itt-ott megbúvó dagonyák. Szeretem az ilyesmi látványát, engem feldobott.
A kiszélesedett ártér azonban egy idő után újra összeszűkült. Meredek sziklafalak fogták közre a fél méter mély patakot. Rövid, de látványos sziklaszurdok között tört át a víz.
 Az egyik szikla csúcsán telepedett meg ez a fa, gyökereivel dacosan fogja körbe és hatol be a szikla repedéseibe. Vajon meddig bírja?

Óriási sziklagömbök között vág utat magának a víz. Átközdve magunkat a sziklák tetején , végül csendesebb részekhez érkeztünk, a folyó békésen kanyarog a medrében. 

A  part menti barlangok tetejéről csöpögő víz a fagyban jégcsappá dermedt. 

Jól esik egy kis pihenés az avarban, a nem túl hosszú, ámde látványos és érdekes út után.  

Út a meg nem lelt Csepegő-sziklához

Az esős reggel után hamar kisütött a nap, dolgom végeztével örömmel indultam neki a napsütéses útnak. Diósjenőnél az Erdei Szabadidőpark előtti parkolóban hagytam az autót és útnak indultam. Pár lépés után az eső szitálni kezdett, így nedves, ámde 10 fokos levegőben baktattam fel a hegyre. Az út egyre meredekebb lett, a fák között itt-ott még megmaradt hófoltok világítottak felém, az út teteje is fagyos volt, az erdő mozdulatlan csendben, közömbösen vett körül. Én azonban élveztem minden pillanatot! A mozgást, a mászást, az eső illatát, a hatalmas tölgyek közt megbúvó fiatal csemetéken himbálózó tavalyi, megbarnult faleveleket.

A kutya a lábaim között tekergőzött, amióta megöregedett, szívesebben fekszik a meleg száraz vackán a szobában. Ahányszor megálltam fotózni, meg is indult visszafele, jelezvén, elég volt a túra!

Nem osztottam a véleményét, elszántan mentem előre a sárga jelzésen: meg akartam találni a Csepegő-sziklát! Bár nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy hatalmas jégcsap oszlopok lógnának le a szélén, de hátha mégis...

Felérve a Kun-rétre már esőkabát is volt rajtam, annyira esett. Vetettem egy bánatos fél pillantást az itt remélt panoráma hűlt helyére, és folytattam az utam, amikor a felhők között váratlanul kibukkant a nap. Rohantam vissza a rét szélén álló kilátóhoz, felmásztam, és végigkövettem, ahogy  a lukon átvilágító napsugár végigvonul a tájon. 

Fenséges érzés volt!

Hamarosan azonban újra beborult, de legalább az eső elállt, a langyos szél azonban erősen cibálta rajtam az esőkabátot. 

Leereszkedtem a Jász-bükki-réthez, ahol megszemléltem a favágás nyomait, majd a Kámor hegy oldalában elindultam újra felfelé, a csúcsra. Kicsit reménykedtem, hogy mire elérem a hegytető szikláit kisüt a nap, de nem így történt. Pár percig még elképzelhettem, milyen is lenne a táj a lábam alatt napsütésben, aztán hatalmas felhő ült rá a tájra, mindenféle kilátást eltakarva a szemem elől, és sűrű ködbe burkolt engem is. Alig láttam az orromig. 

A térkép szerint épp itt, a sziklák alatt találom a Csepegő-sziklákat, út azonban nem vezet oda. Némi ösvényfélét felfedezni véltem, de sehogy sem tudtam eldönteni, hogy vadcsapás nyomok-e, vagy vaj'h ember is járt már arra? Egy darabig ereszkedtem lefelé az útnak vélt csúszós-sáros valamin, szúrós növényekbe kapaszkodtam és azon gondolkoztam, mit csinálok, ha megcsúszok és meg sem állok hegy lábáig? Az út még meredekebb lett, hol hókásás, hol sáros, a köd egyre sűrűbb, egyre kevésbé éreztem meggyőzőnek a jégcsapok hívó szavát, így aztán némi vívódás után mégiscsak visszamásztam a csúcsra és megkerestem inkább a térkép által jelzett másik barlangot. 

Ebből kifolyólag a telefonomra néztem, és konstatáltam, hogy 4 óra van, hamarosan sötétedik. nem volt kedvem a sáros, esős, csúszós utakon vaksötétben botorkálni, így rohamtempóban kicsivel több, mint 1 óra alatt tettem meg visszafelé a 6 kilométert. Még épp a teljes sötétedés előtt értem vissza az autóhoz, lámpát sem kellett kapcsolnom!

Idei elsők

Február másodikán medvével nem találkoztam, de a tavasz hírnökeivel igen. 

Szép számmal törnek elő a földből a hóvirágok és a csillagvirágok. Ha így folytatja az időjárás, jövő héten virágszőnyeg fogja borítani az erdő alját!