A mésztufa vízesés után a hegy másik oldala felé vettem az irány, Ómassa felé indultam. A szép napsütéses időben hamar megszáradt a cipőm, annak ellenére, hogy át kellett vágni egy friss tarvágáson, ahol sűrűn kerülgettem a vastag dagonyát. Szomorúan néztem a cseppet sem üdítő látványt.
Mire újra leereszkedtem a völgybe, megérkezett a vihar. Az esőcseppek egyre gyorsabban verték a tamtamot a hátamon, az esőkabátom jól tartotta magát, de a cipőm és a zoknim csurom víz lett. Mire Ómassára értem, elállt az eső.
Néha ugyan még csendesen csepegett kicsit, de azért én nekivágtam az emelkedőnek a Farkas-nyaki-völgyben. Egy keskeny kis út vezet a patak felett egész egy forrásig. Onnantól egész vadregényes, őserdős lesz a táj.
A Jubileumi-forrásnál megtöltöttem a kulacsomat friss vízzel, majd nem sokkal utána jobbra kanyarodtam Szentlélek felé.
Látó-kő és ősbükkös
Az erdő bujaságát fokozta a fákról csepegő víz. Magával ragadó érzés volt. Hamarosan elértem a Látó-követ, ahova most nem másztam fel, elég csúszósnak tűnt a nagy eső után. A keskeny ösvényt sűrű bozótos szegélyezte, nem szerettem volna, ha egy vaddisznó ront elő onnan, így énekelni kezdtem. Dalom a vadakat elűzte, de egy embert előcsalogatott, épp a Látó-kőről mászott le, azt mondta a sziklaeresznél ugyan járt, de a Hetemér csúcsra nem mert elmenni, félt a villámlástól. Megegyeztünk, hogy megkeressük együtt. Közben a nap is kisütött, a fák között apró párafelhők gomolyogtak.
Mire elértük a Heteméri-sziklaereszt pompázatos színjátékban lehetett részünk.
 |
| Elvonulóban a vihar |
A sziklaeresz alatti barlangba nem mertünk lemenni, nagyon csúszott a meredek, sziklás rész. Így a Nagy Hetemér csúcs felé vettük az irányt.
Közben a távolból újra dörgés hallatszott, valamint látszott is, hogy a nem is olyan távolban esik az eső. Így nem vágtunk át a mezőn, hanem az erdő szélén próbáltuk elérni a csúcsot. Közel jártunk, amikor hozzánk is elért a zivatar. Hatalmas dörgéssel és borsónyi jegekkel érkezett. A csúcsot ugyan megtaláltuk, de semmit nem láttunk onnan a jégesőn kívül.
Egy darabig álltunk az erdőben, hátha ott kevésbé esik, majd amikor csillapodott a vihar, visszafelé indultunk az úton.
A jégesős támadást azonban már nem bírta a felszerelésem, lassan beszivárgott a víz az esőkabát alá, plussz a csúszós, sáros, füves úton többször is elpotyogtam. Így nem csak bőrig vizes, de nyakig sáros is lettem. Szentléleknél elbúcsuztunk egymástól alkalmi útitársammal, ő a buszhoz rohant, én pedig a hívogató nevű Aranylépcső felé vettem az irányt. Igazából szerettem volna még kinézni ott is egy kilátópontról, amiről végül lemondtam, mert későre járt már, gyorsan sötétedett.
Az Aranylépcső ösvénye pont olyan erdei ösvény, amit egy vadregényt kedvelő kiránduló elképzel magának: sűrű bokrok között kanyarog, hatalmas százéves fák között. Semmiféle járművel nem járható. Sajnos nehéz ilyet találni a Bükkben, ezért meg kell becsülni és ki kell élvezni, ha ráakadsz egyre.
 |
| A jégeső nyomai |
A biztonság kedvéért itt is danoltam, elkerülendő a vadálattal való találkozást. Szerencsére a kucsmagombákat ez nem kergette el, ahogy szaladtam lefelé, a szemem sarkából pillantottam meg őkelméket. A jég jól megtépázta szegényeket.
Közben egész nagy sötétség borult a tájra, a szalamandrák is szép számban kerültek elő a sűrűből, óvatosan lépkedve kerülgettem őket.
 |
| Érdekes mintázatú szalamandra |
A kocsihoz érve első dolgom volt, hogy ügyesen száraz ruhát öltöttem magamra, majd a patakban megmosakodtam kicsit, kimostam a sártól tocsogó nadrágomat és cipőmet, reménykedve abban, hogy másnapra megszáradnak. Bevackoltam magam a szállásként funkcionáló autómba és elégedett, boldog álomba zuhantam.
Tökéletes nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése