Tavaszi tőzike

Lágy szellő, enyhe játszint illat és végeláthatatlan fehérlő erdőalja. Apró fehér harangocskák bólogatnak a fák tövében, csalogatják a méheket, de mindhiába, túl csípős még az idő a szorgos kis állatkáknak.  Néha egy-egy apró csillagvirág kékje is megvillan a fehér tövek között, de most határozottan a tavaszi tőzike a főszereplő, tele van vele a kis kanyargó patak partja. Némelyek lába vízben áll, elvakít a mögötte megcsillanó víz vibráló felszíne. Némelyek a nedves, korhadó, mohás fatörzsek mellől bújnak ki, mások felkapaszkodnak az árokparton - messziről csak a fejük kandikál ki -, amaz ott megbúvik a fák árnyékában, sejtelmes árnyék borul rá, de hamarosan őrá is ráesik majd a fény, a legtöbb azonban  háborítatlanul tör elő az égig érő lombtalan fák közötti avarszőnyeg alól. Élvezik a napsütést, az enyhe tavaszi időt, és hirdetik: itt a tavasz és élni jó!