Panorámatúra Nagyírtáspuszta körül

Ezt az utat már jó pár hónapja kigondoltam. Napfényes időt, hófödte fákat képzeltem hozzá. Télen jártam is odafönt, igazi ítéletidő volt, a ködtől épp csak az orrom előtt álló zúzmarás fákat láttam. Úgy is gyönyörű volt, csak elsősorban a panorámára lettem volna kíváncsi.  A csúszós fagyos lejtők miatt örültem, hogy az első csúcsra felértem, a hegyetetőn süvítő a jeges szél pedig hamar meggyőzött arról, hogy  visszafelé vegyem az irányt.
Továbbra is maradt az ábrándozás, most már  zsendülő tavaszi lombokkal teli hegyoldalak látványa sejlett fel lelki szemeim előtt.
Így hát a húsvéti jó időn felbuzdulva nekiindultam a hegyeknek. Reggel ragyogó napsütésre ébredtem, viszont mire elhagytam Kóspallagot és a Kisinóci-rétnél leparkoltam az autót, összefüggő szürke felhő takarta az eget és hideg szél figyelmeztetett arra, hogy jó lett volna, ha hozok kabátot is. 

No mindegy, majd felfelé kimelegszem. 

A zöld jelzésen az Érsek-tisztás felé vettem az irányt. Az erdei út végig a Szent Orbán hotelhez vezető aszfaltút mellett halad, többször átszeli azt. Elvileg erre a műútra csak az hajthat be, aki a szálló vendége, de ezt rajtam kívül úgy tűnik senki sem vette komolyan, folyamatosan hallatszott az elhaladó autók zaja. Ez némiképp rontotta a vadregény illúziót, bár a turistautat több helyen letört faágak, kivágott fiatal csemeték foglalták el, ezeken kellett átküzdenem magam. Az ösvényt az ínfű kék virágai szegélyezték, gyönyörködtem hát az erdő szépségében és haladtam felfelé.
Hamarosan egy kis mocsárhoz érkeztem. A fák alatt alig lehet észrevenni, és fotón is elég nehéz visszaadni azt, ami ott fogadott. Egy ilyen mocsár egyébként sem nagyon látványos, még jó fényviszonyok között sem.

Apróra fel kell fedezni minden részletét. A zöldellő békalencsét, a selymes friss színű sás zsombékokat, a sárgálló a mocsári gólyahírt,  páfrányok kunkorodó kis végeit, az aranyveselke sárga levelecskéit.

Nyílt vízfelület alig volt látható, sár vette körül, de azért megközelítettem, amennyire lehetett. Észrevettem egy kidőlt fát, amely egyenest a mocsár közepébe vezetett, végigegyensúlyoztam rajta, s ott álltam a dagonya közepén, amikor kutyám észrevett és teljes lelkesedéssel rohant felém a láp túlsó oldaláról. Hiába kiabáltam rá, nem állt meg, egyenes belevetette magát az iszapos vízbe, majd hasig süllyedt benne. Azon gondolkoztam, hogy fogom onnan kihúzni - mégsem hagyhatom meg az utókor számára őskövületnek - amikor, talán a lendülete, talán a szerencse miatt, végül nagy nehezen kiküzdötte magát onnan. A mocsár közepén szerencsére szilárdabb talajt talált, így már békésen legelgette az ott növő füvet. Észre sem vette, amikor visszalépegettem a fán a partra. Amikor meglátta, hogy odakint vagyok, rövid gondolkodás után ő is a kidőlt fát választotta.
Egész felvillanyozódva haladtam tovább. Az út egyre meredekebbé vált, elhagyva az Érsek-tisztást a kirándulók száma is megnövekedett. Egyenletes tempóban haladtam felfelé, s bár erősen szuszogtam, a szél mégsem hagyta, hogy túlságosan melegem legyen. Kb. egy órás emelkedő után értem el arra a pontra, honnan a zöld háromszög jelzés mutatta az utat a Nagy-Sas-hegy felé.

Itt már igen meredek kaptató következett, göcsörtös tölgyek és hatalmas sziklák között vezetett az út.

A tetejéről megcsodálhattam, ahogy a szemközti fennsíkon az emberek libasorban zarándokolnak a kilátópont felé. Hamarosan én is lejutottam oda, s bár most nem volt köd, mint télen, a látvány valójában fotózhatatlannak bizonyult. A szemközti hegyek lágy vonulatai vettek körbe mindenhonnan, szemközt pedig, a völgyben Kóspallag házai bújtak meg barátságosan a csúcsok között. Az út mentén kankalin, kutyatej és hérics több négyzetméternyi sárga foltjai szakították meg a mező üde zöldjét.

Következő célpontom a Só-hegy volt, ahova újra a zöld jelzés vezetett fel. Itt kell megjegyeznem, hogy panorámatúrát terveztem, csak a szintvonalakat felejtettem el ellenőrizni a térképen. A túra ugyanis nem a gerincen vezet végig, mint mondjuk a Kevélyek esetében, hanem sokkal inkább hasonlít egy hullámvasútra. A csúcsok megmászásához újra és újra le kellett ereszkedni, majd egy rövid, ám igen erőteljes emelkedőn fel kellett mászni az újabb magaslatok meghódítása érdekében. Így hát leereszkedtem a virágos réten, elhaladtam a kankalinok sorfala előtt, s nekivágtam az emelkedőnek.

kankalinos rét

A kaptatón kimelegedtem, a hegytetőn pedig azonnal lehűtött a hideg és erőteljes szél. A látvány azonban igazán fenséges volt, a felhők ellenére is (ld. a nyitó képet).

Mindenfelé virágok:

A Só-hegy növényvilága egész különleges. Itt találtam a legtöbb virágot az utam során: íriszek lilállottak, ösztörüs veronika kis virágai és az erdei gyöngyköles kéklett a fák mentén. Hérics, boglárka, kankalin és legalább háromféle (farkas- , erdei- , színeváltó- ) kutyatej sárgája világított a fűből.  A piros pozdor lila virágját, a sárma és az  olocsány fehérjét alig lehetett észrevenni a  fű között.

A zöld jelzés egész Márianosztráig vezetett volna, de én úgy terveztem, hogy megkerülöm Nagyirtáspusztát és egy körtúra keretében visszatérek az autómhoz. Azért a Kopasz-hegy csúcsára mégis felmásztam, persze megint meredek kaptató és csodás panoráma várt. Egyenest a márianosztrai pálos bazilikára láthatunk rá innen. Az élmény fotózhatatlan, így inkább a csúcson álló keresztről készült képet teszem ide.  

A hegyről lejutva visszafelé tettem meg néhány száz métert, hogy a zöld négyzet jelzésen folytassam az utat. A hullámvasút most lefele vitt, fiatal fák között sétáltam, egész a Füstös-forrásig, ahol felszállhattam volna a kisvasútra, ámde nem tettem, hanem egy romantikus patakvölgyben folytattam az utam egészen a Bezina-rétig.

Itt élesen jobbra kanyarodva hamarosan újra meredek kaptatón vezet a zöld négyzet. Megvallom ekkor már kezdett elegem lenni az emelkedőkből, de nem nagyon volt kiszállás a hullámvasútból - ha haza akartam érni, másznom kellett. Vetettfű nevezetű helynél barátságos réten pihenhetne meg az ember lánya, ha nem lett volna oly kegyetlenül hideg.

Így hát megszemléltem az út mentén a telepített fenyőerdőt és a hagymás fogasír bájos lila virággöbjeit, s  haladtam tovább.

Hamarosan el is jutottam a Szent Orbán Erdei Wellness Hotelhez, ahol pár éve néhány igen drága, ámde kellemes éjszakát töltöttünk édesanyámék aranylakodalmán (megjegyzem akkor zuhogott az eső, a tájból nem sokat láttunk). A kutya sajnos hatalmas lódarázsba lépett, fájdalmasan rázogatta kis mancsait, az eső is eleredt, így az útelágazásnál úgy döntöttem, hogy az 1 km-re rövidebb erdei utat választom visszafelé is az aszfaltút helyett. Sajnos az erdei út eleinte megint csak meredeken felfelé vezetett, de elszántam haladtam.
Kezdett elegem lenni a hidegből, az esőből és az emelkedőből. Elértem az Érsek-tisztást, ahonnan már jó tempóban és egyre vidámabban haladtam az autó felé. Végül 5 és fél  óra pihenő nélküli gyaloglás után kb. 18 km-rel  a lábamban, összesen 658 m szintkülönbséget leküzdve értem vissza az autóhoz, és végre bekapcsolhattam a fűtést és elindulhattam, hogy beszerezzek egy kis csokoládét, amit sajnos nem vittem magammal az útra!